FUTÁS: 34 db

KM: 392,5

(Plusz 4 bicikli, 92 km, 1 úszás, 2 km)

Egy hét van a maratonig, akármi is lesz, egy hét múlva pont ott leszek, vagy küzdök még, vagy már végeztem, vagy elakadtam, de ott leszek valahol az utcákon, a maraton jegyében.

Éjjel azt álmodtam, hogy fél kilenc van, én épp csak kinyitottam a szememet a maraton reggelén, és csak reménykedhetek abban, hogy kilenckor kezdődik a verseny, és még valahogyan odaérek időben. Indult is a kapkodás, mindenféle zavaros dolgok közepette, majd végül kiderült, hogy negyed kilenckor kezdődött a verseny. Hívtam P.-t, és ő csodálkozva kérdezte, hogy hogy nem futok, és eszembe jutottak a barátaim, akik ott várnak, zselével az útvonalon, és közben az is eszembe jutott, hogy a mezt és a rajtcsomagot is elfelejtettem felvenni.

Most meg is néztem, 8:30-kor kezdődik majd a futás. Jó tudni.

Hogy hogyan állok? Szarul, de büszkén, mondhatnám, de még a büszkét sem érzem. Kedden kimentem futni, hogy megnézzem, hogy teljesít a lábam, és ugyan le tudtam futni a 3 km-t, de éreztem közben a lábamat nagyon is. Azóta nem futottam, és ma vasárnap van. Lényegében két hete nem futottam egy rendeset, és egy hét múlva le akarom futni a maratont. Őrültségnek hangzik az ötlet.

Hogy ne épüljek le teljesen, biciklizgetek. Találtam egy remek helyet, és egyébként be kell vallanom, hogy tetszik a változatosság. A Besós folyó partjára járok tekerni, kiépítettek mellette egy zöldövezetet, körülbelül 6 km hosszan, bicikliúttal, ahol rengeteg bringás, gördeszkás van, a füvön futók sora, a vízparton kutyasétáltatók, a folyóban vízimadarak. Idilli a helyszín, nem győzök gyönyörködni benne, ahogyan végigszáguldok biciklivel, hiszen itt nincsen se közlekedési lámpa, se semmilyen akadály, ami miatt meg kellene állni. Ide eltekerni és hazajönni körülbelül 20 km. Nem sok, de valamilyen mozgásnak már nem rossz. Ha még egyet karikázok másfelé is, akkor már megvan a 30 km könnyedén.

Ma viszont ismét meg fogom próbálni a futást, nem vagyok nyugodt, sőt, kimondottan aggaszt ez a helyzet. Nem kell nagy Freudnak lenni ahhoz, hogy tudjam, az álmom sem volt véletlen. Nem érzem magam felkészültnek, nem bízom magamban eléggé, és keresek egy olyan megoldást, ahol a büszkeségem viszonylagos megtartásával hagyhatnám ki a maratont, ahol nem kellene szembenéznem azzal, hogy kudarcot vallottam.

Gondolkoztam ezen sokat, mert ugye olyan átkozottul eredmény orientált vagyok, annyira akarom, hogy amit a fejembe vettem, azt meg is csináljam. Ez egy erény, hogy az embernek van kitartása, akaratereje. De hol van az a pont, amikor átfordul szimpla hülyeségbe? Az emberek nagy része már most azt mondja, hogy nem kellene elindulnom, és talán igazuk van. De ők nem tudják, hogy milyen érzés ennyit dolgozni valamiért, és talán az is benne van ebben, hogy mivel ők ezt tanácsolják, ezért van az, hogy nem ők futják le a maratont - kell ehhez egy olyan elszántság, amire az emberek nagy része már régen legyint, hogy hülyeség. Ugyan ki az, aki ideális körülmények közt futja le az első maratonját? Senki, a legtöbb embernek rengeteg kétséget, fájdalmat kell leküzdenie, és ez az, ami megkülönbözteti a maratonfutót, hogy ezekkel is szembenéz és a saját gyengeségével is egyaránt.

Mindeközben pont az ellenkezőjét is megállapítottam magamban már. Ahogyan bicikliztem és elnéztem a tájat, az embereket, rájöttem, hogy én már hosszú évek óta az az ember vagyok, akinek az élete része a sportolás, akár futok, akár tekerek, úszok vagy a szörfözést próbálgatom. És ez tökéletesen független attól, hogy jövő vasárnap lefutom-e a maratont vagy sem. Mindez hatalmas elégedettséggel tölt el, büszke vagyok magamra. Hihetetlen sokat nyertem a sport által. Egészségesebb vagyok, izmos lábaim vannak, kerek fenekem, még ha viccesen is hangzik, de erre valóban büszke vagyok. Ahogyan arra is, hogy leszoktam a dohányzásról, és arra is, hogy le tudok futni könnyedén egy félmaratont, ha a hosszabb távokkal meg is gyűlik a bajom. És arra, hogy mint valami regényesen kemény nőci, én kimegyek futni esőben, szélben, fagyban, melegben, bármilyen időben, amikor mások bekuckóznak és az a kevés ember, aki az utcán jár, csodálkozva néz rám, hogy ez aztán nem normális! Nem is tudják, hogy nincs annál jobb, mint amikor a lágy eső simogatja az ember arcát és hűti a bőrét. De akár a szélsőséges körülmények közt futás is remek, mert akkor azt érzem, hogy milyen erős vagyok, és nem ijedek meg a természettől. Persze eszembe jut, amikor a Margit-szigeten olyan viharba keveredtem, hogy szó szerint az életemért futottam az olyan sűrű jégesőben, ahol a túlpartot is csak homályosan lehetett kivenni, és rettegtem, mikor dől rám egy fa vagy csap belém a villám. 

Büszke vagyok arra is, hogy volt egy tervem, és az elmúlt hónapokban tartottam magam hozzá, még ha sokszor nem is volt kedvem kimenni futni, és fáradt voltam, elcsigázott a megnövelt kilométerektől. Talán ez is bennem van, hogy az elmúlt két hétben nem egyszerűen a könnyebb utat választottam, hogy ne kelljen tovább küzdeni, és nem ezért fáj a lábam? Nem küzdhettem volna keményebben, hogy mégis megtaláljam a módját az edzésnek? 

Igazából ez az, ami miatt rosszul érzem magam, hogy magamat okolom a történtekért: valahol azt gondolom, hogy én tehetek róla. Ami persze ostobaság, de talán azzal, hogy ezt leírom, feloldom ezt a gondolatot. 

Inkább próbálok arra koncentrálni, hogyan építsem fel magamban újra az önbizalmamat, a hitemet magamban, hogy a szünet és a nehézségek ellenére is meg tudom csinálni a maratont. Biztos, hogy nehéz lesz, szenvedés, de képes vagyok rá így is, két hét alatt nem veszíthetem el az edzettségemet. Ez az, amire a következő egy hétben agyilag készülnöm kell. Hogy meg tudom csinálni igenis!

Szükségem lenne végre egy olyan futásra, ahol azt érzem, hogy el tudnék futni így a végtelenségig. Kell az önbizalmamnak nagyon.