FUTÁS: 23 db

KM: 247,9

Öröm látni, ahogyan gyűlnek a kilométerek. Most már hétvégente az igazán hosszú futásokra fókuszálok, minden alkalomra minimum két óra futás van megadva az elkövetkező jó néhány hétvégére. Hogy jó-e ez a terv, azt majd meglátjuk, merthogy pontosan a vasárnapi futásom volt az utolsó, amit az edzőmmel még megterveztünk, és nincs tovább a terv. Nem mondom, hogy ez nem akaszt ki, és nem esek néha kétségbe; most jövök rá igazán, hogy mekkora segítséget jelentett lelkileg. Ám sajnos, mivelhogy az edzőm nem tud tovább segíteni, én ültem le egyedül, hogy a hátralévő hét hetet megtöltsem futásokkal, azaz egyelőre csak a következő két hetet, és néhány vasárnapot. Néha ijesztő, mert mi van, ha túledzem magam, vagy nem megfelelően edzem, de azt hiszem, talán nem követhetek el nagy hibákat, ha tartom az eddigieket:

• Legyen meg heti szinten minimum a maraton távja, sőt, ez az egyre hosszabb vasárnapi futásokkal csak nőni fog. Kezdek ugyanis begőzölni attól, hogy milyen nagyon hosszú is ez a táv, és igyekszem a lehető legtöbb előre szenvedéssel felkészíteni magamat (vasárnaponként 2 óra, 21 km, 25 km, 30 km, és hasonlók futása)
• Heti háromszor fogok továbbra is futni. Hétvégén marad az említett hosszú futás, hétköznap pedig két darab, kb. 10 km-es futás, akár kevesebb is lehet, de a lényeg, hogy ezek intervall futások legyenek, ahol játszok az irammal, a gyorsasággal, a tüdőkapacitásomat erősítem, és igyekszem egy kicsit gyorsulni, erősödni, hogy ettől is jobban menjen majd a maraton. Plusz ezek csodás változatosságot is hoznak a monoton edzésbe.
• Majd szépen leépítem a legvégére a futást, hogy rápihenjek a maratonra. Ennek még utána kell néznem, hogy pontosan hány héttel előtte illik, és milyen mennyiségben. A Nagy Nap előtt három héttel van a MaraTest, azaz a badalonai 30 km-es futás, amit direkt a maratoni felkészülés miatt időzítenek mindig így, és a maraton előtti hétvégére anno az edzőm még emlegetett egy félmaratont, így lehet, hogy majd arra a hétre kell keveset terveznem, inkább átmozgató futásokat csak. Szerencsére az internet tele van maratoni tervekkel, ami sajnálatos, hogy egyik sincs rám szabva és valahogy egyik sem tetszik. Hiába, a személyi edző után nehéz lejjebb adni!

A parton kisebb szakaszon barátságos talaj van, nagyrészt viszont aszfalt. Este, 7-9 között csak úgy rajzanak itt a futók, köztük én is. A tenger látványát sosem lehet megunni, se nappal, se éjjel, imádok itt futni!

Hát, valahogy így. Nagy vonalakban így néz ki a terv, de mostanában állandóan csak olyan emberekbe botlok, akik már futottak x maratont, úgyhogy bízom benne, hogy megint bevonz a sors egy segítőt az életembe, ha úgy kell lennie. A mostani is sokat segített, sokat tanított, elindított az úton, ami nélküle jóval rögösebb lett volna.

Az elmúlt két futásról is írok egy kicsit. Vasárnap két órát kellett futnom, és baromira nem volt hozzá kedvem, de csak megcsináltam attól még. Még szép! Délután mentem, csodálatos napsütésben, 15 fokban, és az volt egy kicsit problémás, hogy ugyan hol akarok én ennyit futni. Valamiért irtózom attól, hogy ugyanott kétszer fussak, pedig a barcelonai part kb 10 km-es távjával eljátszhatnék, ha kétszer oda-vissza futnék, esetleg a Parque de la Ciutadellát is belevonnám, akkor simán lefedhetném ezzel az összes futásomat, és megoldódna még a 25 km-es futás gondja is. De kell a változatosság is, másrészt pedig itt már minden kavicsot ismerek, nem nagyon köti le a figyelmemet semmi. Végül a klasszikus útvonal lett, Hotel W a strand egyik végén, Fórum a másik végén, majd egy karika a parkhoz, ott körözni addig, amíg le nem jár a két óra, a bicikliállomás mellett lenyújtani, és közbiciklivel hazatekerni, ami kb 5 perc, szóval a lazítás része lényegében. Gyors az nem voltam, inkább lassú, de állítólag az kimondottan jó ezeken a futásokon, ha az ember nagyon komótosan viszi végig a hosszú futást...

Vasárnapi hosszúfutás

A tegnap esti csúcsfutás volt. Azt terveztem be, hogy 11 km-t futok: 3 km bemelegítés, 2 gyors, 2 lassú, 2 gyors, majd 2 hazakocogás levezetésképpen. Nagyon érdekes volt azt megtapasztalni, hogyan fejlődök, azt éreztem, hogy a tüdőm egyszerűen mindenre képes, óriási szivacs, ami szívja be és ki a levegőt, ahogyan a sejtjeim csak megkövetelik. Összesítésben az ötödik km lett magasan a leggyorsabb, egyéni csúcs, és külön meglepő, mert volt kb. az első kétharmadánál egy emelkedő, amire felvágtáztam, utána még jobban kapkodtam a levegőt persze, de hirtelen mintha kihúztak volna egy dugót, és beáramlott valahonnan még több levegő a tüdőmbe, és még több energiám lett a száguldáshoz. Éreztem is, hogy baromi gyors vagyok (magamhoz képest), és bírnám még, ha kellene. Ilyenre korábban nem lettem volna képes, ez egy új tapasztalás - ez már a sok edzés eredménye, és ez elégedettséggel tölt el, ahogyan látom magamon, hogyan fejlődök.

Most már csak az új cipőben futok, és nagyjából jóban vagyunk. A zsibbadás és a talpfájás már szinte elenyésző, nem is igazán jön elő. Viszont a bal lábamon a vádlim belső fele érzékeny lett, mondhatjuk azt is, hogy fáj. Hogy mi fáj pontosan, azt nem tudom, a csont, vagy az izom, vagy mi van ott, aminek nem tetszik valami... a térdem (lekopogom) szuper, minden más porcikám is viszonylag jól viseli a mostani extra nagy terhelést, mintha szokna hozzá a testem, csak ez az egy jele van annak, hogy azért nem tökéletesen reagál a lábam, valamit jelez. Érdekes módon egyébként ez a fájdalom elmúlik pár km után, és inkább gyaloglás közben érzem enyhén, de azért nem annyira zavaró, hogy ne tudnék minden gond nélkül menni. Arra tippelek, hogy a bal lábam messze nem pronál annyira, és a pronálásra való cipő a bal lábamat is kompenzálni akarja ugye, és ez okozhatja a fájdalmat. Fogalmam sincs, hogy ezzel mit lehet tenni, egyelőre megfigyelem, mi történik.

FUTÁS: 21 db

KM: 218,7

Tegnapra egy laza 12 km-t írt elő a terv, így kihasználtam, hogy csütörtök esténként a BeerRunners nevű társaság is szokásos ülését tartja, és becsatlakoztam hozzájuk. Igazából egy sima futóklubról van szó, sőt, talán még egy fokkal lazább keretekről. Olyan emberek gyűlnek össze, akik szeretnek futni, így találkozunk, elmegyünk közösen futni egyet a parton, majd betérünk egy szimpatikus bárba, ahol kollektívan elfogyasztunk egy-egy sört a mozgás örömére. 

Szeptemberben már a csoporttal tartottam egyszer, emlékszem, a nagy melegben elég nagy szenvedés volt tartanom a tempót, amit diktáltak, habár nem mondanám, hogy gyorsan futottak volna a többiek. Amolyan beszélgetős tempóban haladtak, csak emlékszem, akkor éppen nekem ez egy kicsit sok volt, de a konok fejem igyekezett így sem lemaradni. Ilyenkor jön a dilemma, mi a jobb: magamban futni, a saját tempóm és kedvem szerint, vagy másokkal, mert az szórakoztatóbb, plusz motivációt adhat és kihívásokra sarkall. 

A lényeg, hogy az egész futás alatt azon morfondíroztam, hogy ez mekkora szenvedés és semmi értelme, hogy itt kullogok a többiek után, minden erőmmel, miközben ők előttem lazán beszélgetnek. A futásban pont az a szép, hogy mindenki önmagához hasonlítja magát, nem pedig másokhoz, mint például ezekhez a fitt, x maratont maguk mögött tudó férfiakhoz, akik persze, hogy gyorsabbak nálam. El is határoztam, hogy na én ide soha többet, míg el nem jutottunk ahhoz a ponthoz, hogy visszaértünk a kiindulópontunkhoz és kiültünk a tengerparton lévő uszoda büféjébe sörözni. Olyan kellemes, befogadó és vidám hangulat uralkodott, úgy örültek a fiúk nekünk, lányoknak, hogy nagyon jól éreztem magam, és egy másodperc alatt elfeledkeztem a szenvedéseimről, és elhatároztam, hogy én ide mindig jövök! 

Beer Runners: több, mint futás!

Azóta eltelt pár hónap, és valahogy mégsem jutottam soha el. Milyen sokszor vagyunk ezzel így, hogy megtetszik valami, de aztán az élet elsodor és ugyan szeretnénk, de mégsem keressük eléggé a lehetőséget. Kellett ez a maratoni elhatározás és a rám váró végtelen számú edzés, hogy újra becsatlakozzam, röpke négy hónappal később.

Amilyen kis eminens vagyok, futva mentem már a találkozó helyszínére is, hogy nyerjek pár km-t, mert a táv általában olyan 9-10 km szokott lenni, az uszodától a Fórumig majd vissza - nekem pedig 12 km-t írt elő ugye a terv. Összegyűltünk, fotózkodtunk az egyenpólóban, amit a szervező srác osztogatott, majd elindultunk futni. Kicsit aggódtam, hogy bírom a tempót tartani és hogy a lábam vajon fog-e fájni az új cipőmben. Legnagyobb örömömre most én is beszélgettem, na jó, nem az élmezőnyben, de simán bírtam. Látszik, hogy megvan az eredménye az intervall edzéseknek, ennek nagyon örültem. A lábam is jól viselkedett, egy kicsit a végén éreztem, hogy mintha kezdene fájni a szokásos helyen, de akkor már 10 km volt bennem, így mindenképpen látszik a javulás. 

Nyújtottunk, majd irány a bár, ahol már vártak minket azok, akik kisebb kört tettek, így hamarabb elkezdték a második felvonást, azaz a sörözést. Nagyon hangulatos helyen voltunk, ahol ráadásul pont megérkeztünk a csütörtök esti szokásos kvízre. Heti egyszer amolyan műveltségi vetélkedőt tartanak a bárban; mindenki kiteszi az okostelefonját a kosárba, hogy ne lehessen csalni, jönnek a kérdések, a sok turistára tekintettel spanyolul és angolul. Nagyon jó kis kérdések voltak, és külön szórakoztató volt az utolsó tíz kérdés, ahol dalokat kellett felismerni, és visszaköszönt például az általános iskola nyolcadik osztályából az Ace of Base All that she wants régi slágere. Mellesleg meg is nyertük a vetélkedőt, így a fogyasztásunkat a bár állta.

Úgy tűnik, tarol az Asics népszerűségben

Nem csak a hangulat volt remek, de ezek az emberek pont olyan lököttek, mint én, és néha jó hasonszőrűekkel eltölteni az időt. Elég muris volt, hogyan dicsérték meg a csodacipőmet, hogyan vitattuk meg, hogy kinek mennyire pronál a lába, kinek hol fájnak az ízületei a futástól, mire kell ügyelnie, és hasonlók. Megnyugtatott az egyik srác, hogy teljesen normális, hogyha az ember átáll egy olyan cipőre, ami kompenzálja a pronálást, akkor az ideiglenesen megviseli a lábat, de neki például egyáltalán nem jött elő a térdfájása többet. Szó esett maratonokról, edzésekről, mindenről, ami úgy igazán csak azt érdekli, aki szenvedélyes futó. Csoportfotónál készült egy olyan kép is, amin csak a csodacipőink voltak, hiszen mindenkinek a személyisége benne rejlik egy kicsit a cipőjében... Azért nem voltunk ennyire kockák, volt ott sok nevetés, tánc és fiesta hangulat is. De azért, mégiscsak, mindenki ízig-vérig futó volt, és jó volt futókkal eltölteni egy estét. 

Biztosan a kellemes este hatására, de álmomban maratont futottam, könnyedén, élvezettel, és nem jött elő a fal sem. Milyen csodálatos volt! :)

FUTÁS: 19 db

KM: 196 

A legutóbbi bejegyzés óta volt egy nagyon jó kis futásom, a régi cipőmben, amikor is tele voltam energiával és nagyon jól ment a futás. 10 km-t kellett volna megtennem normál tempóban, mert a terveim szerint csapatban edzettem volna, de aztán variálnom kellett, az edzéstípus meg megmaradt. Hogy ne legyen unalmas, még pár repülővágtát is tettem bele, ami nagyon tetszett, bár utána rendesen kellett kapkodnom a levegőt.

Vasárnap hosszú futás volt soron, szokás szerint, és nem kis félelemmel indultam neki, hogy vajon hogyan muzsikál majd az új cipőben a lábam. Adtam még neki esélyt, bár gondolatban már többször visszavittem a boltba. A félelmem nem volt alaptalan, pontosan 6 km után ismét elkezdett fájni a lábam, ugyanott, a jobb lábam elülső párnájának a közepén. A zsibbadás viszont enyhébb volt, lehet annak is köszönhetően, hogy közben hordtam itthonra is a cipőt hébe-hóba, ahogy az edzőm tanácsolta. Minden szakirodalom írja, hogy ahogyan nőnek a kilométerek, úgy tágul az ember lába, és én ennek tudom be ezt a zsibbadást, érzem, hogy ez lesz a háttérben. Hosszban jó a cipő, de szélességben szűkebb, mint amihez hozzászoktam. Bízom benne, hogy hozzáalakul szépen a lábamhoz, és ez is megszűnik. 

A talpamban lévő fájdalommal kísérleteztem egy sort. Futottam lassabban, máshogyan, amire a fájdalom is hol eltűnt, hol előjött, míg 8 km-nél már nagyon visszhangzott a fejemben az edzőm mondata, hogy fájó lábbal nem futunk egy km-nél többet, és leálltam, hogy kicsit megmozgassam a talpamat. Levettem a cipőt szépen, megmozgattam a párnáimat a talpamon, és amikor újra futni kezdtem, mintha csoda történt volna, eltűnt a fájdalom. Legalábbis a következő négy km-re, amikor újra előjött, én pedig újra megmozgattam, és újra tovaszállt. 

Biztatónak tartom, hogy egyrészt sokkal enyhébb volt ezúttal a fájdalom, mint első alkalommal, másrészt pedig egy kis mozgatásra eltűnt. Lehet, hogy lesz még ebből rendes cipő-futó kapcsolat?

Amin bosszankodtam ezúttal, az a saját hülyeségem volt. Képtelen vagyok megtanulni kezelni ugyanis az órán a Pause és a Stop funkciókat. Az előző órámnál belém rögzült, hogy amelyik gombbal szüneteltetem a mérést, azzal indítom utána újra. Hát, a Polarnál ez nem így van, itt egy másik gombbal kellene újra elindítani, míg ha ugyanazt a gombot használom, akkor azzal végleg leállítom a szüneteltetett edzést. Nem először fordul velem elő, hogy az edzést emiatt két darabban rögzítem, mert a felénél véletlenül leállítom, és kezdhetek egy vadi új edzést. Ilyenkor mindig hangosan káromkodom, bízva abban, hogy úgysem érti senki. Tudom, ez az én hibám, hogy nem tanulok a hibámból, de roppant bosszantó. Már írtam is a Polarnak, hogy nem lehet-e összevonni két edzést az online nyilvántartásban, mert így minden statisztika torzul, nyilván az én bénaságom miatt, de hátha van más béna is, akinek ez hasznos lenne. Egyelőre csak két e-mailt kaptam arról, hogy majd egyszer írnak e-mailt.

Így telt az edzésem, aktívan a kis problémáimmal, mint cipő, fájdalom, óra. Aztán volt egy szakasz, ahol befogtam a számat és abbahagytam a panaszkodást. Először egy biciklis férfi előzött meg, akinek az egyik lába műláb volt, és úgy tekert; tetőtől-talpig biciklis cuccban volt, jó bringával ment, amennyire meg tudtam állapítani, komolyan vette a sportolást. Utána egy srác futott el előttem, és ahogyan elolvastam a fehér-kék futópólóján a feliratot, angolul volt rajta valamilyen hasonló szöveg, mint fuss a diabétesz ellen, vagy hasonló, nem emlékszem sajnos pontosan. Szembe futott velünk egy fiatal lány, és amikor elhaladt mellette, ötösre emelte a kezét, amolyan bátorítóan. Elgondolkoztam, hogy vajon ismerik-e egymást, és ez egy baráti bátorítás, vagy a pólónak és a jó ügynek szól, és ki tudja, hogyan érintett a lány is benne. Én azt gondolom, hogy nem ismerhették egymást, mert inkább komolyság volt abban a highfiveban, mint vidámság, valahogy hiányzott a cinkosság. De nagyon tetszett a pillanat, igazán szép volt látni. 

FUTÁS: 17 db

KM: 171

Ma kiborultam a futás közben. Szépen lassan, kilométerről kilométerre uralkodott el rajtam a pánik, a hiszti, a düh keveréke. Igazából három oka van. Az egyik, hogy van valami a magánéletemben, ami mostanában eléggé le tud nyomni, szóval a háttérben áll egy kis lelki probléma. Na de hát kinek nincsenek problémái, tehát ez egy olyan dolog, amit érdemes megemlíteni, de innentől kár is rá több szót fecsérelni.

A másik, hogy nagyon rosszul ment a futás, nem volt valami sok erőm, lassú voltam és nem jött az áttörés. Mintha nehezebbek lettek volna a lábaim ma. Tegnap szuper formában voltam, és emlékszem, hogy amikor az első két kilométert lefutottam, akkor sem melegedtem még be, vagy valahogy nem álltam át a könnyed fokozatra. Aztán el kellett kezdenem a bemelegítés után a gyorsítást kilométerenként, és amikor az 5:50-es tempóhoz értem, akkor mintha átkapcsoltak volna valamit bennem. Addig kocogtam és képletesen húztam a lábaimat, a szárnyaimat magam után, de onnantól a fokozatosabb levegővétellel együtt járt az is, hogy mintha végre bekapcsoltam volna a turbó fokozatot, és könnyedén futottam, szárnyaltam! Erősnek éreztem magam és gyorsnak, villámként cikáztam az úton. Persze tudom, hogy ez nem egy nagy tempó, de nekem igenis az, és ez a könnyedség hozzá, ez valami fantasztikus! Ezzel szemben most hiába futottam gyorsan, nem volt abban semmi légiesség. Inkább ólmos nehézség. Ezen még nem kell persze kiakadni, mert egyrészt nem két nap pihenő van mögöttem, hanem egy jó futás; másrészt, ki tudja, hogy ez is számít-e, de nem ettem meg a futás előtt egy tábla csokit sem ezúttal; harmadrészt, keveset aludtam. Ilyen tehát van, ez csak egy adalék mindahhoz, ami letört, mint egy bili fülét.

A legnagyobb gond azonban a cipő problémám, ami miatt kiakadtam. Voltam két nagy futócipőboltban is, és mindenhol megnézték ugye a futóstílusomat. Az egyik azt mondta, hogy kicsit pronáló, a másik azt, hogy nagyon. Mit tesz ilyenkor az ember, hát kétségbeesik, hogy akkor most kinek higgyen és milyen cipőt vegyen, mert az egyik helyen ilyet ajánlottak, a másik helyen olyat. És ugye a térde az fájni szokott, egy éve a félmaraton után így nem indult a maratonon végül, mert már a félmaratonon is végig a térdével beszélgetett, hogy bírja még ki, bírja még ki, és utána jutalmul pihenhet sokat, amennyit csak akar, csak még ezt a pár kilométert anyu kedvéért! (Egyébként akkor a felkészülést negyedennyi futás tette volna ki, szóval lehet jobb is, elég amatőr módon gondoltam nekiindulni...) Így aztán a térdproblémák mindenféle megoldásra sarkalltak. Szedek porcerősítőt, bekenem sportkrémmel a térdem futás előtt, hogy jobban bemelegedjenek az izületek, extra bemelegítést kapnak, kerülöm a betont, amennyire lehet és így azóta nem volt problémám, bár jellemzően 15 km felett szoktak ezek előjönni, annyit meg azóta nem sokszor futottam. A lényeg, hogy félek, hogy nem bírja a térdem, és ezért jött a gondolat, hogy nézzünk futóstílust, vegyünk jó fasza és drága futócipőt, ami majd megoldja a problémámat.

Végül ez a teszt volt az, ami jobban meggyőzött, hogy tudják ők jól, mi kell nekem

Már az sok volt, hogy ez sem olyan egyszerű, mint ahogy én azt kigondoltam, mert pronálok, pronálok, remek, na de mindenki mást mond, mennyire, és más cipőt is ajánl. Aztán kezdtem afelé a bolt felé hajlani, ahol látványosan is jobban figyeltek rám, videóra felvették hogy futok, majd azt is, hogy még gyorsabban futok, és szögeket mértünk és elemeztünk, és így született meg a diagnózis, hogy márpedig nagyon pronálok. Tegnap meg is vettem náluk az Asics csúcsmodelljét, amit az eső miatt nem vettem fel, csak ma, mert a kis drágaságomat nem akartam összesározni rögtön a debütálása napján, hát ne gondolja, hogy itt nem tárt karokkal és napsütéssel várják!

Akárhogy is, A Cipő nem volt hálás. Először is, a korábbi Nike Dual Fusionomhoz képest szorosabb, mintha nem kapna annyira levegőt a lábam, és párszor azt éreztem, elhangyásodik a cipőben. Ezt néha éreztem a Nike-ban is, x km után, de az Asicsban lényegében már fél km után. (Miért van az, hogy a boltban még szuperkényelmes volt?) Ez egy dolog, ezt megszokja az ember lánya, maximum legközelebb megint másik márkát próbál ki. Na de nehézkesek voltak a lábaim benne, és azért felmerül a gyanú, hogy lehet az új topánka tehet róla? Sose tudjuk meg, amíg újra ki nem próbálom. Viszont ami feltette az i-re a pontot, hogy olyan 6-7 km-nél, ahogyan gyorsultam, hát azt vettem észre, hogy fáj. Fáj a talpam! A középső lábujjam vonalában, onnantól egy kicsit a sarkam felé bizony fájt, ahogyan a földre érkeztem. Igyekeztem a sarkamra becsapódni jobban, az segített, akkor enyhült a fájdalom, de amikor erre nem koncentráltam, akkor ismét visszatért a fájdalom egy olyan ponton, amiről eddig soha nem realizáltam, hogy létezik egyáltalán. Hogy senki ne mondhassa, hogy negatív vagyok: a térdem az nem fájt! Minden futásnál érzékeny szokott lenni, ha nem is fáj, és most ennek nyoma sem volt.

Lehet ez a pronáló futóstílus és talprész miatt van? Lehet, hogy meg kell szoknia fokozatosan a lábamnak ezt a talpat, és emiatt fájt? Lehet, hogy teljesen máshogyan kellene egy ilyen cipőben futni, mint a simában? Vagy lehet, hogy egyszerűen nem jöttem be neki, nem illünk egymáshoz, szépen kidobtam az ablakon közel 130 eurót, és még mindig nincsen megoldva, hogyan futom le a maratont, milyen cipőben? Na ez az a gondolat, amit nem nagyon akartam meghallani, de amikor már ott kiabált a fülembe, akkor szépen kiakasztott futás közben. Jó nagy duzzogó fejjel nyújtottam le, és most bújhatom a netes fórumokat, hogy vajon ki hogyan állt át pronáló cipőre, és vajon tehetem-e máris fel az ebayre a cipőt, egyszer használt állapotában.

FUTÁS: 16 db

KM: 161,5

Szépen gyűlnek a kilométerek, és túl vagyok az ötödik hét edzésén is. Gyorsan megszámoltam, hogy még kilenc hét van hátra; a futóboltban csevegtem az eladóval tegnap, és ő azzal ijesztgetett, hogy már csak hét hét.. nem, nem, kell még az az idő, nagyon is!

Az elmúlt edzések egészen jól mentek. Volt egymás utáni napon egy interval (2+2+2+2+2) és egy gyors (3+5+2) futásom, tegnapra pedig egy fokozatosan gyorsulós edzés jutott. Hétvégén pihentem, elutaztam egy kis víkendezésre, és csak sétálgatás volt, még túrázásnak sem nevezném a dolgot. Kellett is a pihenés, fáradnak a lábaim, kimondottan le akarnak ülni és lazítani. De a két nap elég is volt, tegnap nem nagy kedvvel indultam neki futni, de aztán meg nagyon jól ment a futás. Persze az is lehet, hogy az edzés előtt eltüntetett tábla csoki az oka mindennek. 

Mivel esett délután, nehezen vettem rá magam emiatt is az elindulásra, végül addig sikerült húznom, hogy pont elállt. Ilyen időben mindig néznek nagyokat az emberre, hogy nem normális, hogy elindul, amin jót szoktam mulatni. De azért megörültem, amikor megláttam már a kapun kilépve, hogy futók azért még mindig vannak a kihalt parton, méghozzá egész sokan! Nekiiramodtam szépen lassan, két kilométer bemelegítéssel kezdve, aztán minden kilométert a megadott sebességgel. Olyannyira megjött a kedvem a futáshoz, hogy már a lazító utolsó két kilométert kezdtem meg, amikor egy dombról lefutva hagytam, hogy begyorsuljak és elkezdtem teljes erőből futni. Nem tartott sokáig, de jól esett szárnyalni, vágtázni, amíg bírtam szusszal, azaz körülbelül három másodpercig. :)

FUTÁS: 13 db

KM: 128,4

A tegnapi futás finoman szólva is elég béna lett. Mondhatjuk, hogy pechem volt, vagy hogy talán jobban is átgondolhattam volna a dolgokat, de sebaj, kísérletezni márpedig kell és jó.

A feladat 12 km megtétele volt, 6 km-t szépen kellemesen, 5-öt gyorsan, az utolsó 1 km-t pedig nagyon gyorsan. Az első 6 km-nél nagyon vártam és nagyon hosszasan, hogy belelendüljek, de nem nagyon akart menni. Szenvedtem, fáradt voltam. Igyekeztem élvezni, néha ment is, de többnyire azért nem olyan gördülékenyen és energikusan pakoltam egymás elé a lábaimat, mint korábban. Ezt tudtuk, vártuk, eljön a fáradtság ideje, amikor már egyre kevesebb kedve van az embernek elindulni. Nem baj, a lényeg, hogy így is csinálja az ember! Innentől csak azt kell szem előtt tartanom, hogy már csak rosszabb lesz! :)

A 6 km elfogyott, és gyorsabbra kellett kapcsolni. Meg is tettem, habár még mindig nem éreztem, hogy átlendültem volna a lustavagyokéskanapénakarokinkábbfeküdni életérzésen. Aztán egyszer csak elmúlt ez is, más hangulat váltotta fel, mégpedig az az érzés, hogy szívesen látnék egy mellékhelyiséget a közelemben. Tessék, erről is beszélni kell! Megteszi a hatását a sok futás és rendes kaja, azaz gyümölcs, zöldség, amit végre eszek a karácsonyi zserbóroham elmúltával. A hatás abszolút egészséges, viszont néha kicsit túlzásokba hajlik. Feltételezem, hogy a futás során megerőltetem jobban a has környékén fellelhető izmaimat, főleg a gyorsabb tempók esetén, és néha érzem is, hogy futás közben vagy utána fáj a hasam egy kicsit. Ezúttal nem pont erről volt szó, gondolom a két órával korábban 5 narancsból készített dzsúsz és/vagy a frissen kipróbált, szupererővel felruházó goji bogyó akart arra sarkallni, hogy sürgősen keressek egy WC-t. Hát nem tettem, hanem fogakat (is) összeszorítva futottam. Úgy karikáztam, hogy végül az előírt 5 km helyett 4,3 lett a "gyors" szakasz, akkor úgy döntöttem, hogy nem keresek még egy fél kilométernyi távot magamnak, hanem ideje a jóval gyorsabb futásnak, az utolsó egy kilométernek, és hazaindulok azon nyomban. Így 11,4 km lett a végeredmény. Az első 6 km-en végül gyorsabban futottam, mint a gyorsabbnak szánt második szakaszon. Hiába, nem sikerült igazán a futásra koncentrálni. De ilyen is van, aki évek óta fut, az belekerül ilyen helyzetbe óhatatlanul!

Egyébként is sietnem kellett, mert el akartunk menni még az egyik itteni futóboltba. Évek óta időnként előjön a térdfájásom, és ideje volt megnézni, hogy nincs-e a futóstílusomban egy kis torzulás. Igazából már régen meg kellett volna vizsgáltatni, és a lábamnak megfelelő cipőt venni. A mostanit egyébként is úgy számolom, hogy olyan 700 km-nél járhat, tehát lassan ideje nyugdíjba küldeni.

Bementünk hát a boltba, ahol nagyon egyszerűen ment a vizsgálat. Rá kellett állni egy gépre, a sarkaimat odatolni egy-egy pöcökhöz, mindkét kézzel megfogni egy rudat, amit körülbelül egy biciklikormányhoz tudnék hasonlítani, majd behajlítani a térdeket egészen előre, hogy megérintsék a "kormánnyal" körülbelül egy vonalban lévő rudat. Már fel is gyúltak a fények, ami azt mutatta számomra, hogy a jobb neutrális, a bal kissé pronáló (vagy fordítva?). Elég gyorsan folytak az események, a gép lemérhette a súlyomat, a magasságomat gondolom szemmértékkel levették, valamint már azt is megtudta az eladó srác, hogy merre billen a lábam. Megkérdezte még, hogy heti mennyit szeretnék futni, és eltűnt a raktárban, hogy aztán öt dobozzal térjen vissza. Nem vittük túlzásba a csevejt, de megértem, zárás előtt 10 perccel voltunk.

Mindegyik cipő pont a méretem volt, gondolom ezt is megsúgta a gép, bár elsőre megdöbbentem, mert 42-eset mondtak, de aztán rájöttem, hogy az az otthoni 40-esnek felel meg nagyjából, és ez futócipőnek valóban pont jó a 39-es lábamra. Beleléptem az elsőbe, egy New Balance-ba, és valami csoda volt, mintha egy kellemes zokniban lennék. A többi sem volt rossz, míg egy Asics volt még, ami meg olyan volt, mintha párnákkal lenne belülről kirakva, viszont stabilabbnak tűnt a zokniszerű, szuperkönnyű New Balance-nál. Most éppen úgy gondolom, hogy ez lesz a nyerő, már csak meg kellene venni, most, hogy beköszöntött a leárazások ideje! Hiába, kell még egy kis motiváció, amivel ráerősíthetek a futókedvre! ;)

Végezetül jöjjön a 2013-as budapesti maraton hosszúfilmje inspirációnak. Igazán szívmelengető és lelkesítő!

FUTÁS: 12 db

KM: 116,7

Az az érzésem, hogy most már benne vagyok a felkészülésben, teljesen, nyakig! A hetet sikerült 36 km-rel zárni, ami nem mondható már rossznak; az előzőt 39 km-rel, az azt megelőzőt pedig 25 km-rel. Gondolom ennek köszönhető, hogy most először érzem, hogy fáradok. 

Egészen idáig heti kétszer futottam körülbelül, és ennek a távnak a felét se, mint amit az elmúlt három hétben. Ráadásul mindig kellemes tempóban kocogtam, nagyon ritkán tűzdeltem meg egy-egy irammal, lényegében mondhatjuk, hogy soha. Régen sosem éreztem fáradtságot a futástól, sőt, inkább felpörgetett, amiből arra következtetek, hogy sohasem kellett a szervezetemnek különösebben megerőltetnie magát. Szépen elfutkározott, még akkor is, amikor egy félmaratonra készülgettem.

Bezzeg most! Eljutottam oda, hogy az edzések után olyan jól esik leülni és érzem a lábaimon, hogy olyan kis fáradtkák. Ha a futások között egy pihenőnap van, akkor messze nem azzal a lendülettel indulok újra útnak, amivel régen, hanem megyek, mert a felkészülés része, de nem azért, mert majd kirobbanok, hogy végre mozoghassak.

Tegnap 90 percet kellett futnom, kényelmes tempóban. A hosszú és lassú futásokhoz valahogy mindig több a kedvem, valószínűleg azért, mert ehhez jobban hozzá vagyok szokva, és nem kell megerőltetnem magam, csak futni, ahogyan eddig is. Itt inkább az a kérdés, hogy merre is fusson az ember lánya, hogy ne kerüljön nagyon be a városba, változatos is legyen a táj, és nagyjából pont annyit fusson, amennyit akar. Lehetőleg ne betonon, vagy ne túl sokat. A halálom, amikor rosszul ütemezek, és lényegében hazaérek, amikor még kellene köröznöm 2 km-nyit valahol. Olyankor mindig olyan lassan fogynak azok az utolsó kilométerek!

Szóval, gondoltam, hogy megyek a szokásos útvonalon, Barcelona strandjának egyik végéig, majd a másikig, ez kitesz úgy egy órát, és akkor majd még valahol kavarok egy fél órát, például elmegyek a Városligetbe. Ehelyett ahogyan odaértem az északi végéhez, inkább tovább futottam, kifutottam Barcelonából és befutottam Sant Adriá de Besósba. A kettőt a Besós nevű folyó választja el, így átfutottam a hídon, majd megint lekanyarogtam a strandra, és ott futkároztam mindenféle gyárkémények mellett, amik fehér füstöt eregettek. A falakon mindenhol graffitik virítottak, a strand pedig kihalt volt, csak elvétve találkoztam emberekkel. El is gondolkoztam, hogy pont erről a részről hallottam talán, hogy régen mennyire veszélyes környék volt, nappal sem volt ritka a pisztolydurrogás, akárcsak a vadnyugaton. Elkezdtem hátrafelé pislogni, és azért nem bántam, amikor visszaértem a hídra, és ott is inkább a főút mellett futottam egy darabon, nem pedig a kihalt strandon, mint odafelé. A hídról viszont megpillantottam a folyópartot, ahol végre, megláttam pár futót, így elraktároztam magamban, hogy ez a folyópart még jó lehet edzeni. Utána is kérdeztem, itt is van állítólag pár gázosabb kilométer, ahol nem olyan baráti a hangulat, de majd még ennek utána járok, mert ideális minden más szempontból: gyönyörű folyópart, természetes talaj és nem beton, futótársak, mi kellhet még? 

Azt szeretem a futásban, hogy az ember eljut ritkán látott helyekre is, mint például Sant Adriá veszélyesebb kis részei, de emellett véletlenül belefut mindenféle érdekességbe is. Tegnap délután egész Spanyolország karácsonyi körmenetekkel volt tele, ugyanis január 6. itt nem arról híres, hogy ekkor lehet leszedni a karácsonyfát. Hanem ez az igazi karácsony: december 24-én megszületett Jézuska, és a hírre elindultak a Betlehemi királyok, hogy ajándékot vigyenek neki, na meg a gyerekeknek világszerte. Úgyhogy itt január 5-én óriási felvonulások vannak: ekkorra érnek ide a királyok, akik cukrokat dobálnak lóhátról, és koncertek vannak, na meg a szokásos correfoc, azaz mindenféle tüzes mutatvány, ami elől szaladhat a nép. Én is belefutottam egy ilyenbe visszafelé jövet, direkt kerültem is arrafelé és átfutottam a tömegen, hogy jól megnézzem magamnak a királyokat, akik lóháton pózoltak. Észrevehető volt, hogy ünnepnap van és mindenki otthon csomagolja az ajándékokat, mert vasárnaphoz képest nagyon kevesen voltak a parton és az utcákon, kivéve a felvonulást, ott elég nagy tömeg gyúlt össze. 

Tulajdonképpen ez a legjobb, amikor zajlanak az események a futás alatt, és szépen el lehet bámészkodni. Secc perc alatt vége lesz a 90 percnek! Egyébként a hitelesség kedvéért írom fel, hogy az utolsó 500 méteren belehúztam, és akkor éreztem a combomban valami kis izomfájdalmat, lehet hogy sok volt neki. A térdem továbbra is okés, le is kopogom. Amit még észrevettem, hogy az alvásigényem megnőtt, éjfélkor már ásítozok és csak arra vágyom, hogy aludhassak. Lehet, hogy új embert farag belőlem ez a felkészülés, új szokásokkal, új bioritmussal? 

Ja, és még valami, for the records. Egy szál rövidujjú pólóban futottam. Remélem sokáig ilyen kegyes marad hozzánk a tél!

Futás: 10/50

Km: 92/483

Kiírtam még ide kezdésnek a My Asics statisztikáját, de közben egy új terv készült, ami a MA-nál jóval keményebb. Jó volt a MA, adott egy kis vázat, fogódzót, hogy mégis hogyan kellene elindulni, de azt gondolom, hogy egy nálam jóval felkészületlenebb embernek szól, aki kisebb futómúlttal akar eljutni a maratonig, és számára is persze, lehetséges, de több szenvedéssel a nagy napon. Én viszont ennél többet akarok és tudok is edzeni rá, erősebben, mert az alapok megvannak, és így lehetőleg kevesebb szenvedés vár rám maga a maraton alatt. Legalábbis én ebben reménykedem!

Úgyhogy tegnap leültünk az új edzőmmel és elkészítettünk egy tervet, egyelőre erre a hónapra. Van benne sok progresszív, sok intervall és sok hosszúfutásos edzés. A tervek szerint a maratonig lefutok egy 20 km-es távot, három félmaratont, és egyszer a 30 km-t. Itt még megy a vita, mert nekem a 30 is elégnek tűnik, míg az edzőm 35-öt szeretne, hogy akkor már fussak össze azzal a híres-hírhedt Fallal a verseny előtt. Meglátjuk majd, ráér még ezt eldönteni.

Íme, a következő négy hét programja. A cél néha idő, néha km, néha intervall vagy progresszív futás

Most, hogy a keményebb terv van előttem, már látom, hogy ez tényleg mennyi munka. Mert nem sok kimenni és megcsinálni egy-egy edzést. De amikor az ember fáradt és/vagy alig van ideje, akkor bizony már nehezebb rávennie magát, és már látom, hogy nagyon elszántnak kell lennem, ha ezt a tervet be akarom tartani! Mert nem egyszer kell magam rávenni, hanem ötvenszer, és vajon abból hány alkalommal lesz minden ideális a futáshoz? Számításaim szerint ha ötször, akkor már jók leszünk. Sokaknak kell majd azt mondanom, hogy nem érek rá ide vagy oda menni, ezt vagy azt csinálni, mert az edzéseknek prioritást kell élveznie, ha komolyan veszem. Viszont pont ez benne az élvezet egyben. Hogy egy szép célt tartok a szemem előtt, és kitartok amellett, hogy ezt végig is csinálom, rendületlenül.

Tegnap futottam 11,5 km-t, abból 4x1 km gyors tempójú futás volt, magamhoz képest kimondottan jó idővel, rekordot döntöttem. Látszik, hogy fejlődöm, hogy hozom ki magamból a tartalékokat, amiket egyáltalán meg sem bökdöstem korábban, és ez szuper. Viszont az éjjel sikerült fél 3-kor lefeküdnöm, azaz maximum 6 óra alvással kell ma kimennem és lefutni 10 km-t, méghozzá fokozatosan erősítve, azaz nem csak amolyan fussak, ahogy kedvem van tempóban. Nekem az alvás amúgy is a gyengém, kell a napi 7-8 óra minimum, másrészt pedig olvastam is, hogy minden plusz 10 km a heti átlaghoz képest napi 15 perccel több alvást igényel a szervezettől. A héten például olyan 35 km-t fogok lefutni. Mindig is nagyon hektikus futó voltam, így átlagban nem futottam sokat, hacsak nem félmaratonra készültem - ezért olyan fontos a terv a számomra, enélkül rendszertelenül megyek ki, és nem olyan sokszor, mint szeretnék. Ha így visszanézem, heti maximum 20 km-t futottam, de inkább 15-öt, na de legyünk nagyvonalúak, számoljunk 20 km-rel. Mindenképpen egy 20-25 perccel többet kellene aludnom minden éjjel. Ehhez képest ma mínusz 3 órában vagyok :)

Visszatérve még a MA-re, hogy miért is éreztem kevésnek a programját saját magam számára: a hétre például a három futásom így nézett ki:

7 km gyors futás

5 km lassú futás

7 km gyors futás

Ez a heti 19 km volt az a pont, amire azt mondtam, hogy ez nagyon gyengus, ennél nekem több kell. Így már a tegnapi 7 km-t is átvariáltam. Megkérdeztem a másik edzőmet, így hirtelen ő a 8 km-t javasolta, 1 km-es intervallokkal (1 km lassú + 1 km gyors). Ebből csináltam akkor 11,5-öt, mert volt kedvem kicsit hosszabban futkározni, mielőtt nekikezdek a célzott tempójú futásoknak. Nagyon jó volt egyébként, kellemes meleg volt délután, 17 fok, januárban! Én este tudtam kimenni, de akkor is egy szál hosszú ujjú futómezt viseltem, semmi sál vagy sapka, mint otthon. Morajlott a tenger mellettem, láttam a csillagokat, és Barcelona egész tengerpartját végigfutottam ezúttal, oda-vissza, mintha újra üdvözölni akarnám, hogy itt vagyok, visszatértem!

A túledzésről hallottam sokat, persze, de úgy vagyok vele, hogy én attól messze vagyok. Ugye olyat is gyakran hallani, hogy fussuk le fél évvel a maraton előtt már minden héten azt a 42 km-t, és akkor tuti jók leszünk. Én erről már nagyon régen lekéstem, a terv így inkább az, hogy szépen lassan, fokozatosan növelem a távokat, beleillesztve az intervall és a progresszív futásokat, amíg egyszer csak eljutok én is ide, hogy meglesz a heti 42 km körüli adag. Ez nem is olyan sokára lesz, már a héten és a jövő héten is 37 km körüli adagok lesznek, két hét múlva pedig már negyveniksz. 

Ezért nagyon jó ez a blog, mert segít abban, hogy átgondoljam és megemésszem, hogy mi is vár rám. Persze arra is fel kell készülnöm, hogy esetleg rajtam kívül álló okok miatt nem fogom tudni tökéletesen tartani magam a tervhez, de igyekeznem kell. Hogy is volt a Macskakörömben, gyerekkorom egyik kedvenc lányregényében? "Tekintetem kemény, akaratos acélos!" Hát így!