FUTÁS: 36 db

KM: 446,9

(Plusz 4 bicikli, 92 km, 1 úszás, 2 km) 

Elérkeztem az utolsó bejegyzéshez, amiben azt próbálom megörökíteni, rögzíteni valahogyan, hogy milyen is volt lefutni a maratont, merthogy a rengeteg kétség ellenére sikerült tegnap, lefutottam a 42 km-t, Barcelonában, ebben a fantasztikus városban!

Annyi gondolat kavarog a fejemben, hogy attól tartok, kicsit kapkodó leszek, de talán nem baj :) Már a cím is elgondolkoztatott, mert megállapítottam magamban, hogy személyesen egy nőt sem ismerek, aki lefutotta volna a maratont. Fiúkat igen, többet is, de nőt nem. Mi lehet ennek az oka vajon? De most nem keresem a választ, nem megyek bele sem a női-férfi egyenrangúság kérdéseibe, sem a különböző izomzatba és genetikába, sem abba, hogy melyik nemnek melyik sport fekszik vajon jobban...  

Próbálom inkább krónika jelleggel elmondani, hogy mi is történt, hogy megmaradjon az emlékeimben. Az utolsó egy hétben akartam írni, de valahogy mindig visszatartott valami. Viszonylag nyugodt voltam, és úgy éreztem, ha írok, akkor csak a kétségeknek adok hangot, így inkább csendben maradtam, néztem sorra a motiváló videókat, leírásokat, némán. A lábam az fájt, így tényleg voltak kétségek, egészen az utolsó pillanatig, szó szerint, mert konkrétan sántítva kezdtem el az első maratonom első kilométereit. 

A nagy napon rengeteg jó tanács visszhangzott a fejemben, így amennyire tudtam, bemelegítettem, nézve a rengeteg embert körülöttem, akik mind hasonló kétségekkel indultak neki a távnak, sokan az első maratonjukra készülve. Sajnos a bemelegítés nagy része a tojtojhoz sorban állás közben történt meg, fél 9-kor jutottam be, 35 perc sorban állás után, és ugye fél 9-kor kezdődött a verseny. Azért nem izgultam, mert sejtettem, hogy eltart egy darabig, mire mi, a lilák, azaz a 4 óra felettiek elrajtolunk, és így is lett. Közel 18 ezren neveztünk, és jó 20 perc volt, mire áthaladtam a rajton. Előtte az AC\DC Thunder-je szólt, erről a számról már mindig az a csodálatos hangulat fog az eszembe jutni: az emberek izgatottak, várják a nagy pillanatot, sokan ugrálnak a zenére, egymásra mosolyognak, kissé idegesen, valami biztatót kiabál a szpíker a mikrofonba, majd óriási taps szól, mind tapsolunk, mindenki felpörgött állapotban van az adrenalintól, és végre elindulhatunk, mind elkezdünk futni, mert ez az, amiért jöttünk, ez az, amiért keményen dolgoztunk az elmúlt hónapokban. Hogy lefussuk a 42 km-t. Ami, már rég sejtem, hogy nem a futásról szól és nem a kilométerekről. Hanem arról, hogy az ember megmérettesse magát, hogy vajon tud-e olyan kitartóan elkötelezett lenni egy cél iránt, hogy végigvigye a felkészülés időigényes hónapjait, hogy pozitívan lendüljön át a pánikon, a kétségeken, a kérdéseken, hogy vajon meg tudja-e csinálni. És a nagy napon, a felkészüléstől függő mértékben, de mindannyiunknak hatalmas kihívás teljesíteni. Főleg úgy, hogy élvezzük is közben. Talán erre vagyok a legbüszkébb, hogy közben végig volt annyi erő bennem, hogy a testemet talán már csak vonszoltam, de lélekben mindig azonnal legyőztem a negatív hangokat, és csak a megerősítőket voltam hajlandó meghallani.

Rögtön a rajtnál szokták az emberek ugye elfutni az elejét, köztük én is sokszor, de ezúttal nem. Biztosan azért sem, mert mint már említettem, sántítva kezdtem el futni, ami azért elég béna egy maratonon, ahol még 42 km vár az emberre. Úgy voltam vele, hogy reménykedtem abban, hogy hagytam pihenni eleget a lábamat, és ha az rendben lesz, akkor nem állíthat meg semmi sem, akkor meg tudom csinálni, akkor is, ha nem edzettem az utolsó három hétben lényegében semmit. Korábban két módon fájt a lábam: az egyiknél a fájdalom pár kilométer után elmúlt, a másiknál viszont nem, és haza kellett sétálnom pár száz méter után csalódottan. Igyekeztem nagyon pozitívan gondolkozni, beszélgettem a lábaimmal, hogy mennyire erősek és egészségesek, és magamnak is hasonló pozitív mantrákat hajtogattam, hogy egészséges vagyok, hogy erős vagyok, és ilyeneket, hogy ezzel is megszüntessem a fájdalmat. Nem tudom már, pontosan hogyan csináltam, miket mondtam, de bejött, és olyan 7-10 kilométer után már egyáltalán nem éreztem a megszokott fájdalmat. Lehet, hogy a testem eddigre termelt annyi boldogsághormont, hogy az kábította el a fejemet, nem tudom. A lényeg, hogy ugyan nem éreztem magam remek kondiban, de nem fájt a lábam, és nekem ez már elég volt. Egyébként is, amikor felmerült bennem, hogy mi minden mehet rosszul, és hogy például ilyenkor merül le az ember kütyüje, akkor volt egy ilyen magamban is alig kimondott egyezségem az égiekkel, hogy minden balul üthet ki, lemerülhet az órám, elkerülhetem a barátokat, rám jöhet a szokásos hasgörcs, vagy bármi történhet, ezekkel megbirkózom, csak a lábam bírja. 

Így aztán nem is igazán lepődtem meg, amikor kiírta az órám olyan 6 kilométer után, hogy a pulzusmérő szenzor eleme lemerülőben van. Hát ha így kell lennie, legyen, gondoltam, én itt maratont futok, kit izgat a pulzusmérés, amíg a lábam működik. Lehet ez csak egy próba volt, hogyan reagálok, mert aztán kibírta a pulzusmérő még a következő 4-5 órában, minden gond nélkül :) Mondjuk utólag láttam, hogy volt, hogy 226-os pulzust mért, ami fizikai képtelenség, de ezt már a Maratesten is észrevettem, hogy néha megbolondul, és nagyon fura adatot rögzít, miközben biztos vagyok benne, hogy még csak különösen magas sem volt akkor a pulzusom.

Az útvonal csodás volt, aki nem járt még Barcelonában, annak nagyon ajánlom városnézésnek is, mert tényleg mindenhol jártunk, ahol csak érdemes, a Montjuic-öt leszámítva, na de ezt nem bántam, hogy nem volt hegymászás a dologban, no meg a start\cél végülis a Montjuic lábánál volt, a híres zenélő szökőkút mellett. Elkanyarodtunk a Camp Nou felé, bevallom, a stadionnál még sosem jártam, és itt köröztünk az első tíz km-en. Ez azért érdekes, mert ez Barcelona magasabb része, azaz itt egy 60 méteres szintemelkedéssel indítottunk. De megnéztük jó turista módjára a Sagrada Familiát, a Torre Agbart, a Katedrálist, a Bornt és a Gótikus negyedet, a Passeig de Gracián a két Gaudi-házat, a Két Tornyot, a tengerpartot, a Plaza Catalunyát, a Kolumbusz-szobrot, a Parc de la Ciutadellát, és elfutottunk a Diadalív alatt (Arc de Triumf).

Közben kezdett tűzni a nap, már reggel 8-kor is kellemesen melegítette a nap a hátamat, a WC előtt sorban állva, és később 25 fokra melegedett fel a levegő, kicsit már túl melegen is tűzött a nap. Nem szeretek melegben futni, nekem az ideális a 10-15 fok, akár még essen is, de érdekes módon annyira el voltam foglalva minden mással, hogy közben az eszembe sem jutott, hogy miért van ilyen meleg, pedig biztos ez is sokat kivett belőlünk. Az többször eszemben volt, hogy kérek naptejet a barátoktól, de amikor elhaladtam előttük, átadták a zselét és szurkoltak nekem, akkor mindig kiment a fejemből a sok dolog, amit futás közben mondtam nekik, gondolatban. 

Az első 10 km tehát amolyan felfele futás volt, szép lassan szoktatta magát az ember ahhoz, hogy hát ez nem lesz rövid, viszont hosszú annál inkább. Megfogattam azt a tanácsot, hogy a végére nem is gondoltam, és úgy álltam hozzá, hogy én most futok egész nap, szépen lassan, nem is kell másra gondolni, majd 30 után kezdődik a maraton, és akármelyik ponton is voltam, igyekeztem egy állandó állapotnak felfogni a futást, nem pedig olyannak, ami egyszer véget ér. Beszélgettem egy kicsit egy Francesco nevű, 50-60 közötti futóval, akinek ez a 11. maratonja volt, Barcelonában az első ezidáig, és mesélt kicsit a többi városban lefutott maratonjairól. Előálltam egy kis országimázzsal akkor már, hogy Budapesten is fussa le, mert milyen szép is az. Aranyos volt, kevert angol-olasz-spanyol nyelven elmagyarázta, hogy ő Francescoval fut, azaz önmagával, ne aggódjak, csak fussak én is a magam tempójában, jó az. Volt egy lány, aki a Camp Nou-nál, a Barca stadionnál megkért valakit, hogy fotózza le ezzel a háttérrel, és ahogy néztem, ugyanezt tette a Sagrada Familiánál is.

A második tízes eleje hamar elment, eseménytelenül, aztán úgy a 15. kilométernél történt valami, bennem. Talán a zene, vagy az, hogy bírta a lábam, és felfogtam, hogy akkor már végig fogja bírni valószínűleg, nem tudom... de hirtelen elöntöttek az érzelmek, átéreztem, hogy mit is csinálok, hol is vagyok, hogy én maratont futok, ami már réges-régen az álmom volt, amiért egy csomót tettem, és felvillant bennem a kép, hogy én ma maratonista lehetek. Mindezek együtt olyan érzelmi rohamot eredményeztek, hogy a legkisebb impulzusra is sírni támadt kedvem a meghatottságtól, a boldogságtól, többször elhomályosult a szemem, kezdett legörbülni a szám, és erőnek erejével tartottam vissza magam, nehogy kisírjam magamból az energiát. Egy idősebb olasz nőnek olaszul volt a pólója hátára nyomtatva valami olyasmi, hogy az álma mindig is az volt, hogy maratont fusson, és ez az első maratonja, és tele volt a barátok és a család aláírásával. Egy apuka a gyerekekkel egy táblát tartott, rajta spanyolul a feleségnek, hogy A családod veled van és mindenben támogat. Ezek mind olyan impulzusok voltak, amiktől egyszerűen elöntöttek az érzések, és meghatódtam magamon, rajtuk, a világon, és bennem világbéke lett. Sosem éreztem még ennyire durván sport közben ezt az elérzékenyült állapotot, mintha valami bódogságos drog hatása alatt álltam volna. Később is visszaköszönt még többször ez az érzés, igazán csodálatos volt átélni. 

A 18. kilométer után egy nagyon fárasztó rész jött, fel kellett futni a Meridiánon, a panelszerű lakótelep sivár, napégette utcáján pár kilométert, majd vissza, ettől előre tartottam, hogy nem lesz a kedvenc szakaszom. Szerencsére a szuper embereim ott álltak, táblákkal a 18. km-nél, és átadták a zselét, adtak inni, velem örültek, én pedig lelkesen elmeséltem, hogy milyen nagy élmény az egész, és mennyire szuper minden, és hogy folyton sírni akarok, mert olyan szép! Nagyon sokat segített, hogy pont ez a nehéz szakasz előtt voltak ott nekem, feltöltöttek lelkileg és cukorügyileg is. 

A félmaratoni táv is erre a részre esett, de ezzel sem törődtem, igyekeztem nem gondolni arra, hogy a fele megvan, mert tudtam, hogy a nehézség exponenciálisan növekszik, és ugye, mint ahogy a mondás is szól, egy maraton nem két félmaraton. Annyit olvasgattam a maratonról, hogy lelkileg azt gondolom, nagyon szuperül sikerült felkészülnöm, nem volt semmi elhamarkodottság bennem, amennyire az lehetséges, jól mértem fel, hogy milyen kemény feladatra vállalkozom.

A következő 10 kilométer eleje unalmas, de nem különösebben megerőltető részen vezetett végig. Sokszor, sok más versenyen futottam már erre, kicsit zavaró volt a Gran Víán a nap, de utána a Rambla de Prím legalább lejtett és részben árnyékos volt. Bár, ahogy nálam bölcsebbek is megállapították már, nem jó az, ha valami nagyon lejt, mert akkor előbb-utóbb valami meg nagyon fog emelkedni, és ez itt is így volt persze. Nem baj, a mának éltem, és két szekrény méretű britet követtem, akik közben végig cseverésztek. Volt egy angol lány, aki ott szurkolt, és amikor meghallotta őket, sikított örömében, hogy akkor ők britek, és a srácok igenlő válaszára csatlakozott hozzájuk egy pár km erejéig, és közben dőlt belőle a szó. Ott nevetgéltem magamban, hogy ez a lány mindjárt férjet fog magának a maratonon, de aztán nem gonoszkodtam, mert több ízben is láttam feltűnni, és ugyan egyedül volt, mindig nagyon lelkesen tapsolt és szurkolt. Biztosan elkísért valakit, de nem sajnálta a biztató szavakat másoktól sem.

A 26. kilométernél rátértünk a Diagonalra, ahol szintén már sokat futottam, és utálom is kellőképpen. Végtelen messzire kell elfutni a széles utcán, enyhén felfelé, a tűző napon, miközben az ember irigykedve nézi a visszafele futókat, hogy ők már annyival előbbre vannak. Majd van egy fordító 2.5 km után, és ugyanitt kell visszafutni. Valamiért nagyon nem jön be nekem ez a szakasz, és itt kezdődött el az, hogy elmúlt a sírhatnékom fokozatosan, és kezdte felváltani a kimerültség. A barátok megint szuperek voltak, és szuper helyen, a 27. és a 30. kilométernél egyaránt ott voltak nekem, még többen, még több táblával. A kérdésükre, hogy hogy megy, annyi jött ki a számon, még mosolyogva ugyan, hogy kezd a fa**om tele lenni, de itt is betoltam a plusz zselét, és futottam tovább. 

A másik oldalon is vártak, szerencsére, mert ezzel is elment pár kilométer, hogy rákészüljek, majd pedig elcsámcsogjak az emléken, bár bevallom, akkor voltam talán a legközelebb a mélyponthoz, és elkezdtek még ők is idegesíteni (BOCSÁNAT!), hogy na, megint ott lesznek, megint kiabálnak majd hangosan, és megint mosolyogni kell, pedig semmi kedvem, mit is lehet ilyenkor mondani? Hogy mondjam el, hogy jól vagyok, tartom magam, de meg kell küzdeni ezért, pár percenként lemegy egy csata, hogy valaki mondjuk a lábam elé kóvályog, vagy az orrom előtt áll meg, vagy úgy dobja oldalra a vizes palackját, hogy nem is néz oda, és ilyenkor mérges leszek egy pillanatra, és érzem a kísértést, hogy átmenjek morcosba. Ilyenkor szerencsére mindig van egy hang, ami megszólal a fejemben, hogy azért jöttem, hogy élvezzem, és hogy egészséges vagyok, és ezt ünnepeljem, és azért, hogy lefussam a maratont, és ez az egész egy fantasztikus dolog, és igenis emeljem fel a fejem és úgy küzdjek, pozitívan. Mindig sikerült minden kis undokság-kezdeményt elfojtani, és mosolyogni, de ez egy olyan állapot volt, amit nem tudtam volna nekik ott elmondani, és sem az nem lett volna igaz, hogy minden csodás, sem az, hogy nem bírom; egyszerűen nem voltak rá szavak, amik elmondták volna, mi zajlik bennem, és talán már nem is volt kedvem sem megosztani, akkor, ott. És tudtam, hogy ők ott állnak és aggódnak értem, és tudni szeretnék, és nem tudok most ezzel foglalkozni. Inkább nem is mondtam semmit a harmadik ponton,  a forduló másik felénél, csak kértem zsepit tőlük és már mentem is. Olyan drágák voltak, már odafele is olyan hangosak voltak, hogy mindenki nézte a környéken, hogy kik ezek és kiknek szurkolnak vajon a táblákkal, és büszke voltam, amikor odafutottam hozzájuk, és megöleltek, és mindenki mosolygott, és szerettek. Összehasonlíthatatlan érzés volt így futni, hogy ennyire mellettem voltak az enyémek. Minden tábla, minden biztató szó, amit út közben hallottam, valahol ők is voltak - ha nem lettek volna, biztos elszorul a szívem, hogy nekem egyedül kell végigcsinálnom, de így, hogy tudtam, ott vannak, minden idegen szurkolóra úgy mosolyogtam vissza, hogy hálás lehettem csupán, és semmi rossz érzés nem párosult ehhez.

Az utolsó 10 km-en ismét találkoztunk az enyémekkel, ott már csak elkértem a zselét és futottam tovább, hogy elfussak a Diadalív alatt, és itt már régen nem voltam abban az állapotban, hogy ennek a szépségét átérezzem. Nem volt igazán mély holtpont egyszer sem, ezeket az apróbb bosszankodásokat kellett néha legyőzni, de egy bármilyen sima futóversenyen is többször élem meg ezeket, mint a maratonon. Ez a szakasz a part menti főúton indult, ott arra kezdtem el mérgelődni, hogy mekkora szembe szél van és mennyire tűz a nap, majd hamar elfogadtam, hogy ez van. Új szakaszba értem el, frissítőponttól frissítőpontig futottam, azaz 2,5 km-ek megtételében gondolkodtam és semmi másban. Ott a futáshoz képest jó volt mindig inni egy kis vizet, powerade-t, esetleg egy-egy narancsot, banánt, mogyorót, diót, csak az volt a gond, hogy nagyon nehéz volt újra elindulni, fizikailag. Olyan voltam, mint egy bádogember, akit nem olajoztak meg, és szinte hallottam, hogyan csikorognak az illesztéseim. Nem esett már jól a napon felmelegedett zselé, már kezdett érthető lenni, miért is vannak a kék és szivárványszínű hányások mindig maratonszerte, hogy azért ezek a cuccok nem jók a gyomornak, még ha értem is én, hogy kell az energia. Egyszer megpróbáltam verset mondani közben, hogy elüssem az időt, a Nem tudhatom-ot elvileg tudom kívülről, de két sor után oda lyukadtam ki, hogy nekem most erre nincs energiám. A 32. kilométernél kifutottunk egy kanyarral a tengerhez, itt is  volt egy sátor, ahol a szpíker biztatott minket, hogy hajrá, előre, hiszen fantasztikus, amit csinálunk, már négy órája futunk a napon, menni fog már az, ami hátravan! Mindenki nevetgélt, ahogy ízlelgette ezt, hogy bakker, négy órája futunk! 

Minden megállónál bevetettem a térdemelést, mert nagyon közel volt a combom ahhoz, hogy begörcsöljön. Valamelyik pontnál egy szervező bekiabálta, hogy ott van mindjárt a fizikoterapeuta sátor, de valahogy elképzelni sem tudtam, hogy megálljak és masszíroztassak, amikor mehetek is tovább, addig legalábbis nem, amíg nem elkerülhetetlen. Egyre torzabb lett az emberek mozgása, már mindenki sután futott, vonszolta magát, nem sok délceg herceg és hercegnő volt. Volt egy fiú, folyton lehagytam, amikor gyalogolt, majd folyton lehagyott, amikor újra elkezdett futni. Nagyon sokat sétálhatott, de hatalmas derültség lett, amikor egyszer egy hatalmas lelkes kiáltással indult el, olyan gyorsan, mintha most rögtön lesprintelné a maradék hatot. Mindenki nevetett, ő is, annyira képtelenség volt ennyi energiát látni még. 

A katedrális, a Kolumbusz-szobor már egyfajta delírium volt. Tettem egymás elé a lábaimat, még mindig nem adtam át magam az érzésnek, hogy megvan, mert nem akartam elkezdeni türelmetlen lenni, tudtam, még mindig egy fél órát kell futnom, abból is a legvégét, az utolsó pár kilométert felfelé. És aztán mintha az őrangyalom érkezett volna meg, megkocogtatta valaki a vállamat 39,5-nél, odanéztem, és alig hittem a szememnek. Az új barátom volt az, a Maratestről, akivel együtt futottuk le a második 15 km nagy részét. Mondta, hogy már keresett, és ugyan nekem is eszembe jutott, de ki gondolta volna, hogy 18 ezer ember között összefutunk! Nagyon megörültünk egymásnak, kikérdeztük egymást, ki hogy bírja, és mondogattuk egymásnak, hogy ezt már befejezzük, ahogy a 30 km-es futásnál is tettük három héttel korábban. Nemsokára megálltak egy kicsit, mert sétálnia kellett az egyik velük lévő lánynak, így pár ölelés után én mondtam, hogy én megpróbálom futva folytatni. Úgy voltam vele, hogy amíg bírtam, futva akartam megtenni a távot, habár korábban is abban egyeztem meg magammal, hogy ha néha sétálok, az se baj, főleg felfelé. De nem így tettem, egyedül a felüljárókon váltottam át menetelésbe, hogy kíméljem magam, egyébként nem hagytam magamnak gyaloglásra lehetőséget. Miután elköszöntem a badalonai barátomtól, már csak két km volt hátra, és már mindenki bekiabálta, hogy már bajnok vagyok, ez már megvan, maratont futottam, akár éremmel a nyakában sétált hazafelé, vagy éppen még szurkolt az út mentén. És végre befordultam a célba, mosolyogtam a kamerának, és ismét egy jó tanács ötlött az eszembe, amit ezúttal meg is fogadtam, hogy a célnál ne az órámmal foglalkozzak, hanem mosolyogjak.

Így is tettem, mosolyogva értem be, boldogan. Megvártam még a barátomat, hogy egy öleléssel viszonozhassam azt, amit segített nekem a társasága mindkét nagy megmérettetésen. Közben beért a nap egyik hőse, egy kerekesszékes férfi, aki fél kézzel tolta magát végig, a sok emelkedőn és a 42 kilométeren. Itt is könnyek szöktek a szemembe, közben ötöst adott az egyik szervező fiú, mosolyogva.. fantasztikus érzés volt beérni. Meghallottam a barátaim hangját, akik a nevemet kiabálták, és a rácson keresztül is összeölelkeztünk, már mindannyian sírva a meghatódottságtól. Az egész egy csoda volt, minden pillanatával, a küzdelemmel és a szépséggel együtt.

A metróhoz menet a lépcsőkön messziről látszott, hogy ki futott aznap maratont. Mint az öregek, mind a korlátba kapaszkodtunk, és próbáltuk egyesével megtenni a lépcsőfokokat, miközben összenevettünk mind, látván saját bénaságunkat. Most, egy nappal utána még mindig tart az eufória is és a fáradtság is, habár 11 órát aludtam. Menni egész jól tudok, leülni, lefeküdni nem, inkább vetődök, mint hajolok. Hogy mikor megyek ki futni legközelebb, azt nem tudom, nemsokára lesz a Cursa de los Bomberos a maga 10 km-ével, ahova be akarok nevezni, amolyan jutalomfutásnak. Hogy maratont futok-e még valaha, arra most azt mondanám, hogy egyelőre egy elég volt, de hát, sohase mondjuk, hogy soha! ;)