FUTÁS: 32 db

KM: 388,7

Hát ez is megvan, túljutottam a harmincon, és most nem az éveim számáról beszélek (na jó, már úgy is), hanem a lefutott kilométerekről. Nagy dolog ez nekem, tulajdonképpen fel sem fogom még, hogy mennyire. Hetekkel ezelőtt még nem láttam magam előtt, hogyan fogom én a 30-at lefutni, és megvan, megcsináltam! Most persze a maratont nem látom még tisztán magam előtt, de azért már sokkal inkább teljesíthetőnek tűnik, mint eddig valaha.

Badalonában kifejezetten a maratoni felkészülés kedvéért illesztették be ezt a távot három évvel ezelőtt, hogy legyen egy olyan verseny, ahol megfelelő körülmények között (frissítés, stb.) futhassák le a maratonra pályázók a felkészülés klasszikus mérföldkövét, a 30 km-t. Hagyományosan három héttel a barcelonai maraton előtt rendezik meg, így nekem tökéletes volt. Badalona BCN agglomerációja, még jár oda a metró és a villamos is, habár külön város, és nagyon katalán - de ami fontos, hogy nem kellett még messzire utazni sem.

A verseny valami fantasztikus volt. Pár hónapot laktam Badalonában két évvel ezelőtt, így nekem emiatt is érdekes volt újra a megszokott utcákat róni, másrészt pedig az adta a futás különlegességét, hogy a többi óriási barcelonai tömegrendezvényhez képest ez egy picike verseny volt, 3500 részvevővel összesen. Két táv volt, egy 15 km-es azoknak, akik a félmaratonra edzenek, és a 30 km-es azoknak, akik a maratonra, ami lényegében ugyanaz az útvonal volt, csak két kört kellett futni. Már a rajtszámon is megkülönböztették, hogy ki melyik távot tűzte ki, és számomra aggasztóan sokan futottak 15 km-t, féltem ugyanis, hogy alig maradunk a második körre. 

A 2:45-ös iramfutó körül kialakult raj - az idő a megcélzott maratoni időt mutatja, nem a 30 km-eset!

Mint utólag megtudtam, olyan 2200-an voltunk, akik 30 km-t futottunk, ebből pedig kb 2-300-an lehettünk nők. Mindez azért érdekes, mert számomra nagyon kemény volt a mezőny, vagy hogy úgy mondjam, fényévekkel előttem jártak. Máskor is hasonló a helyzet persze, nem voltam soha gyorsabb futó, de a tömeges futásokon mindig jóval többen vannak, akik hozzám hasonló vagy lassabb tempóban futnak.

Már a rajtnál éreztem egyébként is, hogy nem az igazi a formám; amit már írtam korábban, hogy a lábam sem remekelt, de a jó kis gyulladáscsökkentő gyógyszer és a pihentetés megtette a hatását, kibírta a verseny végéig. Másrészt volt ez a torokgyulladás dolog, amitől éreztem is, hogy ugyan lázam nem volt, de szaporább volt a pulzusom, és fizikailag gyengébb voltam valamivel. Na de, ettől még mit lehet tenni, reménykedni a legjobbakban és rajthoz állni.

Elkezdtem hát a futást, gondoltam én mindenre, hogy végülis maximum sétálok, ha baj lesz, meg hogy futottam már félmaratont betegen Gran Canarián is, akkor sokkal rosszabbul voltam, lázas is lehettem, mégis befejeztem. Tudom, nem javasolt betegen futni, de eddig én mindkét alkalommal azt tapasztaltam, hogy egy idő után átesik az ember egy holtponton, és kitisztul a feje, mintha kiizzadta volna, amit kellett. Most is így volt valahogy: ugyan magamhoz képest is lassabb voltam, erőtlenebb, de a szép napos idő és a szélcsend mellett azt éreztem, hogy szépen barnulok a hosszú órák alatt, és tisztul az orrom, torkom, mindenem. 

A lábammal inkább olyan téren volt gond, hogy eljött itt is egy pont, de itt inkább negatív: amikor már minden izom agyon feszült a merev betonon való monoton futástól. Szerencsére nem görcsöltem be egyszer sem, de párszor átváltottam egy kis sarokemelésre és egy kis térdemelésre, mint az iskolai tornaórákon, hogy lazuljon kicsit a nagy befeszülés közepette a lábam. 

Az első kör lényegében lement szépen, úgy voltam vele, hogy ez lesz az ismerkedős kör, ezzel a fele megvan, utána meg majd úgy fogom fel, hogy csak 15 km-t kell lefutni - azaz szépen kettészedtem agyban, így könnyebbnek tűnt. Tetszett az útvonal, sokat mentünk a tengerparti sétányon, nézve a végtelenbe vesző reggeli, békés tengert, amin visszaverődött a ragyogóan tűző nap. Kellemes szélcsend volt és olyan 10-15 fok, ideális idő volt a futáshoz, és gyönyörű volt a part.

Amikor befordultam az első kör után, örültem, hogy bemondták a nevemet is a szpíkerek, hogy igen, én is itt jövök, de jó. Nem tudtam még, hogy a második körben nem csak a nevemet mondják be, de még pacsiznak is mind velem, hiszen se előttem, se mögöttem nem lesz senki, így bőven ráérnek csak velem foglalkozni :)

Itt már volt egy férfi, akivel többször kerülgettük egymást korábban is, majd már egy ideje együtt futottunk. Csevegtünk is egy minimálisat, hogy ki mire készül fel éppen, kinek mi fáj, és biztattuk egymást, hogy már nincs sok hátra, hajrá. Vele egészen a végéig megmaradt ez a kapcsolat, és igazán sokat segített, hogy együtt róttuk az időnként igazán végtelennek tűnő kilométereket.

Ami kísérteties volt a második körben, hogy hirtelen eltűnt az emberek nagy része körülöttem, és olyan érzésem volt, mintha egyedül folytatnám a versenyt, hiszen a 15 km-esek leálltak, a 30-asok nagy része meg jóval előttem járt. Főleg, hogy a következő kilométerek egy régi, kihalt gyár és kínai nagykereskedelmi hangárok között vezettek, így ahányszor bekanyarodtam, nem láttam se előttem, se mögöttem más futót. Innentől már úgy működött a város lezárása egyébként, hogy ha éppen jött futó, akkor a rendőrök leállították az autókat, de egyébként mehetett a forgalom. Becsületükre legyen mondva, hogy egyetlen egyszer sem kellett még csak lassítanom sem, a belvárosban sem, mindig a futók érdekét nézték. 

A 20. kilométertől körülbelül ugyanazokkal az emberekkel futottam, néha ugyan valaki frissített és lemaradt, vagy elment egy wc-re (egy bárba, mert toi toiok sajnos nem voltak, csak a rajtnál), de mindig ugyanazok az arcok köszöntek vissza, egy-egy biztató szóval. A 24. kilométernél volt egy forduló, a szomszéd városkából, Montgatból visszafutottunk, és itt én begyorsítottam, sorra hagytam el a kimerült futókat. Mindenki aranyos volt, akadt egy-egy jó szavunk egymáshoz, vagy ha az nem is, egy erőtlen mosoly mindenki arcán kijött még. Az ellenkező irányban láttam a záróbuszt is és előtte egy lányt... nekem a záróbusz előtt futás mindig rémálomnak tűnik, jól megtapsoltam hát, biztattam, hálásan mosolygott vissza ő is.

Ami érdekes érzés volt, hogy nem kellett a tüdőmet használnom, mert a lábaim képtelenek voltak olyan tempót futni már, amihez kellett volna a szusz. Csak zötyögtem előre valami delíriumos állapotban, elszántan. Fal nem volt, de nem is számítottam rá, hiszen várakozásaim szerint az csak 30 felett jön el, ha... Stabilan lefutottam, de mintha vízben mozogtam volna, körülbelül olyannak éreztem a sebességemet.

Az első körben még ébredezett a város, a másodikban már tele volt a sétány. Úgy kellett utat törni néha magunknak a sétálók között, habár az önkéntesek próbálták a nép figyelmét felhívni, hogy egy futóversennyel osztoznak az úton. Meglepő, hogy nem zárták le ezeket az utcákat, bár végül is elfértünk, nem volt gond. A motoros rendőrök ahogy elhaladtak mellettem, megkérdezték, hogy minden oké-e, és ott viccelődtek, hogy miért nem futok inkább. Épp a 25. km után voltunk, a frissítő pontnál, én persze nem fogok futva inni, annyira azért nem sietek! 

Ez volt az egész versenyre jellemző. Olyan kicsi volt, hogy mindenki megszólított, beszélgetett, volt egy-egy barátságos szava hozzám. Csapatokban szurkoltak a helyiek, és mindenkinek, rengetegszer olvasták le az én nevemet is és kiabáltak biztató szavakat. Nem találkoztam még soha ennyire aktív szurkolókkal, és ez nagyon jó érzés volt.

Ennél már csak az volt jobb, amikor beértem végre. Nagyon lefáradt a testem, sokat kivett belőle, hogy le kellett futnia 30 km-t, de büszke vagyok magamra, már ez is egy hatalmas lépés a számomra. Most azt kell kitalálnom, hogy a maradék három hétben hogyan pihentessem a lábamat, mert már megint sántítok, a gyógyszer segített, hogy a 30-at lefussam, de azért a terhelés megint csak kicsinálta. Most, a harmadik napon mondhatom, hogy talán már jól van. Holnap megyek edzeni, csak ki kell még találnom, hogyan épüljen fel az utolsó három hét edzése, hogy úgy álljak a maraton rajtjához, hogy formában is vagyok, és ki is robbanok az energiától!

FUTÁS: 31 db

KM: 357,9

Holnap lesz a Maratest, azaz a felkészülésem egyik legfontosabb mérföldköve, a 30 km-es futás a szomszéd városban, Badalonában. Mivel egyszer már futottam 26 km-t, azt gondolom, hogy normális esetben mennie kellene a dolognak, de persze nem lehet ilyen egyszerű a dolog, ugyanis kissé le vagyok rongyolódva fizikailag.

Igyekszem inkább a fenti mutatókra gondolni, hogy ez egy pillanatnyi állapot, és akkor is ott van a 31 futásnak és a lábaimba tett közel 360 km-nek az eredménye, és ezek számítanak igazán.

Csakhogy begyulladt a torkom, amitől szerencsére lázas nem lettem, de van egy kis beteges kóválygás a fejemben tőle. Plusz, az izomgyulladásom a héten olyan szintre jutott, hogy sántítottam lényegében. Így aztán szerdán mentem csak ki futni, akkor is csak 6 km-t vállaltam be, hogy kicsit átmozgassam magam, de ennek is az lett az eredménye, hogy csak erősödött a sántítás már sima lépésben is. Futás közben érdekes módon nem volt olyan vészes, néztem, hogy körülbelül fél kilométer után jött az, hogy tudtam anélkül edzeni, hogy különösebben fájt volna, inkább azt mondom, hogy érzékeny volt. De mivel utána csak rosszabb lett, nem gondolom, hogy jót tett volna az erőltetés.

Így arra jutottam, hogy nem futottam már a 30 km-es futás előtt, viszont gyógyszerhez nyúltam, hogy segítsen, ami nem jellemző rám, évente körülbelül kétszer veszek be egy aszpirint valami nagyon nagy buli után, ha muszáj, de akkor is inkább a zöldtea erejében és hidratálásában hiszek, nem a pirulákban. Az ibuprofeno segít, jelenleg nem érzek semmilyen fájdalmat, így holnap nekivágok és megcsinálom valahogy.

Már csak három hét van a maratonig, atyaég.

FUTÁS: 30 db

KM: 351,8

Vasárnap különleges élményben lehetett részem: a hivatalos, immár 24. alkalommal megrendezett Barcelona Félmaratonon vettem részt. Először idén edzésképpen, eddig mindig végcél volt egy-egy félmaraton.

Mindez egészen más ízt adott a rendezvénynek, és persze ennek sok összetevője van, de roppantul élveztem, talán ez volt eddig a legszórakoztatóbb félmaratonom. Biztos, hogy most voltam a legfelkészültebb eddigi életemben, így tényleg könnyedén futottam le a távot, legfeljebb az utolsó pár kilométeren untam egy kicsit, de ott is simán volt energiám belehúzni és begyorsítani egy kicsit. Ennek a jó kondíciónak volt köszönhető az, hogy végig nagy jókedvvel futottam le, nem voltak holtpontok, amiken túl kellett különösképpen lendülnöm.

Másrészt kijöttek az enyémek, és három helyszínen is szurkoltak nekem, ami különös és csodálatos élményt ad az ember lányának. A legelsőnél én nem is teketóriáztam, odafutottam szépen, megölelgettem őket, fotózkodtunk, dumcsiztunk egy sort, ment egy kis pletyózás, majd újra elindultam utamra. Úgy gondoltam, hogy ha egyszer a kedvemért felkeltek korán és kijöttek, akkor ennyit minimum megtehetek értük, hogy megállok picit - ilyenkor az eredmény egyáltalán nem tűnik olyan fontosnak! 

12 000 feletti eredmény volt a neten - jópáran nekifutottunk!

Így feldobódva és energetikusan sokkal jobban élvezi az ember a versenyek hangulatát. Én mindenkire visszamosolyogtam, aki szurkolt nekem, főleg ha még a nevemet is leolvasta a rajtszámomról. Megtapsoltam a dobos csapatokat, az énekeseket, akit csak láttam. Közvetlenül a rajt után megakadt a szemem egy magyar zászlón, elgondolkoztam, hogy vajon az olaszt tartják-e elfordítva, de még annyira az elején voltunk, hogy nem kezdtem semmit a helyzettel ott hirtelenjében. Olyan 9 km-nél aztán újra megláttam a zászlót, és akkor már átoldalaztam arra a szélére az utcának és odaköszöntem, hogy Sziasztok!, mire egy pillanatnyi processzálás után nagy hajrát kaptam a magyaroktól! :) 

Nagy élmény volt az is, hogy a félmaratonon női világcsúcs született, azért ez nem semmi! Persze én ebből annyit hallottam, hogy amikor a 8. km-nél egy párhuzamos utcán elfutottam, oda hallottam, hogy mekkora éljenzés van a rajtnál/célnál. Ahogy kiszámolom, akkor érhetett oda az élmezőny, mert eleve minket, utolsó részlegbe beosztottakat 13 perccel a profik után engedtek csak a rajthoz, úgyhogy ez nagyjából stimmel!

A profik rajtja

Amin meglepődtem, hogy nem most futottam a legjobb félmaratoni időmet, hiába éreztem azt, hogy könnyedén és lazán megy. Ez egyáltalán nem zavar, hiszen nekem ez nem is volt cél, én itt egy nagyobb és szebb célra gyúrok, A Maratonra, de azért elgondolkoztam, mi lehet vajon az oka. Arra jutottam, hogy egyrészt megálltam pacsizni, ami nagyon kellemes, de mégiscsak időt vesz el, másrészt pedig nem pihentem rá a versenyre egyáltalán, hiszen ez is csak egy edzés volt most nekem. Hétfőn 26 km-t futottam, pénteken egy 8,2-es progresszívat, vasárnap pedig a már említett félmarcsit. 

Maga a rendezvény és a rendezés egyébként szuper volt. Minden alkalommal egy-két fő problémám van a spanyol futóversenyekkel, ezeket most is hozták, de ezt leszámítva remek volt, csodás hangulattal, épületekkel, futótársakkal. Az egyik bajom, hogy mindig nagyon sokat kell sorba állni a mosdókhoz, csak erre érdemes fél órát rászánni, ha valaki még a verseny előtt el akar menni - érdemes lenne tehát emelni a tojtojok számát. A másik kimondottan a BCN Félmaraton jellemzője, hogy profi fotósok állnak végig az útvonalon, és pár napon belül kap az ember egy mailt, hogy a nem olcsó 25-35 eurós nevezési díjat megközelítő értékben megveheti ezeket a képeket is, amik róla készültek. Nincs tehát egy ingyenes befutókép például, ami benne lenne az árban már, ahogy nincs a BSI rendezvényeken megszokott több ezer kép sem, amit végigböngészhetünk. Nekem ez túlzásnak tűnik, túl anyagiasnak, ráadásul túl nagy haszonkulccsal dolgoznak, egy képért pofátlanság 20 eurót elkérni.   

Terveim szerint még egy hétig tart a kemény felkészülés. Hétközben laza futásokat tartok, de legalábbis rövideket, inkább amolyan átmozgatókat, vasárnap pedig megyek a MaraTestre, azaz a 30 km-es futásra. Utána jön a Tapering Off szakasz, azaz a rápihenés, az egyre kisebb megterhelés. Ezt még meg kell gugliznom, hogyan nézzen ki az utolsó három hét, de mindegy is, egyelőre essünk túl a 30-as futáson.

Öröm volt végre versenyen, tömegben futni, változatosságot jelentett az edzések után

Bírom agyban, bírom tüdőben, bírom fizikailag, egyetlen gyenge pontom van: a lábszár melletti izmom, amit most már naponta többször kenek egy sportkrémmel, abban bízva, hogy elmúlik a gyulladása, merthogy ezt állapítottam meg diagnózisképpen. Futás közben nem zavar éppen, de nagyobb megerőltetés után még lépésben is érzem, hogy fáj és nincs rendben, talán azt sem túlzás állítani, hogy sántítok egy kicsit. Tartok tőle, hogy pihentetni kellene, és még gondot okoz, de közben hogyan pihentessem, amikor most van még az utolsó lehetőségem erősödni?

Mindenesetre most már jelentkeztem mindenre, a 30 km-es futásra és a Maratonra is, megvan a rajtszámom, várnak, ott vagyok a listán!

Végezetül jöjjön egy vidám videó egy barátnőmtől; remélhetőleg én is ezekhez az emberekhez hasonló leszek egy hónap múlva, a hátam mögött egy sikeresen teljesített maratonnal!

FUTÁS: 28 db

KM: 322,1

Több félmaraton teljesítése van már a hátam mögött, de a bűvös 21 km-t eddig sosem léptem át, mindig szerényen és elégedetten álltam meg ezen a ponton. A maratonra készülve, bő egy hónappal a nagy nap előtt azonban eljött annak az ideje, hogy átlépjem ezt a küszöböt, először az életem során. 25 km-t tűztem ki magam elé, kényelmes, ráérős tempóban, ahogyan jól esik, csak annyi számított, hogy fejezzem be. Végül 26 km lett belőle, és egy percig sem unatkoztam!

Eredetileg vasárnap a hosszú futkározások napja, de ezen a vasárnapon sikerült reggel négy körül ágyba kerülnöm, így másnap felmértem az állapotomat, és arra jutottam, hogy a futással most inkább ártanék, mint használnék, és ezzel a lendülettel át is tettem hétfőre az edzést, jól felborítva ezzel a következő heti tervet. Merthogy kedden pihenni kell a nagy futás után, szerdán és csütörtökön nem tudok futni menni, így péntekig pihenés lesz. Sebaj, néha ilyen is van, a legfontosabb most már a hosszú futások lelkiismeretes megtartása, amelyek mind amolyan próbák a nagy napra. Biztosan a lelkiismeret-furdalásom futtatott velem még plusz egy km-t, annak ellenére, hogy hetente olyan 2-3 km-rel érdemes emelni a távot, nem pedig 5 km-rel... Na de erre nekem nincs időm, és ezzel a túlbuzgással párosított három hónapos felkészülésemmel be is léptem a félig kamikázé futók körébe. 

Hétfőn munka után, 6 körül indultam el futni, szerencsére éppen elkerültem az esőt, amiből már csak a tócsákat láttam a járdán a tenger felé sétálva. Amint megláttam a tengert, elállt a lélegzetem is. Mindig, minden alkalommal más, de időnként különösen gyönyörű tud lenni, és ez az este ezek egyike volt. Úgy éreztem, ez az égiek ajándéka, hogy ezzel a szépséggel is segítsenek, hogy lefussam azt a 25-öt, amit előtte még sohasem. Elsőre az volt a döbbenetes, ahogyan éppen tisztult az ég a város felett, előbújt a lassan a horizont felé közeledő nap, miközben a tenger mögött olyan sötét fekete felhők tornyosultak, hogy több árnyalattal világosabbnak tűnt nála a tenger. A fekete sötétség közepén egy szivárvány bontakozott ki, egyenesen a tengerből kinyúlva. Minden futó kitekeredett nyakkal futott a parton, oda-odapillantva a ritka látványra. Ahogyan telt az idő, és lejjebb kúszott a nap, a korábban feketés színű felhők fokozatosan mentek át rózsaszínbe majd egészen lilába, visszatükrözve a nap fényét a tengerre. Mindenki ámult a parton, az emberek nem tudták levenni a szemüket a jelenségről, csak egy-egy pillanatra néztek előre futás közben, és egymásra mosolyogtak. A szivárvány pedig megmaradt így is, lilás-rózsaszínes háttér előtt derengett, de még mindig ott festett az égen.

Beújítottam zene ügyileg, és egyszerűen rádiót hallgattam közben, és bevallom, egészen giccses hangulatba kerültem a látványtól, a zenétől. Pont a leglilább pillanatban játszották le Dani Martin mostani slágerét, ami az élet nagyságáról szól, hogyan játszik velünk, ad és vesz el, és hát én bizony megilletődtem, nem kicsit, főleg ezzel a körítéssel. Majd hirtelen, mintha elvágták volna, odatűnt a lila és rózsaszín festék, és maradt az egyre sötétedő égbolt. Ilyenkor mindig elgondolkozom, hogy fényképezőgéppel kellene futni járnom, mert ezek a pillanatok megismételhetetlenek - de legalább emlékeztetne valami rájuk. Most ugyanis hiába kutatom a neten, nem találok feltöltve képet. Így maradnak a szavak.

Mindezzel az ámulással elment olyan 9 km, a kedv és az erő megvolt, folytattam hát tovább. A terv szerint a szomszéd városba futottam volna át, miután a klasszikus barcelonai távot megtettem, azaz az Icariáról a Hotel Veláig, ott megfordultam volna, és átfutottam volna a strand másik végébe, a Fórumhoz. Itt elhagytam volna a várost, és átruccantam volna egészen Badalonába, majd onnan haza. Közben folytattam a gélek és egyéb frissítők tesztelését, és előre kigondolva, egy-egy kút mellett elfogyasztottam előbb egy sportolás közben fogyasztandó gyümölcskészítményt úgy a 9. km-nél, majd később, a 16. km-nél egy energiagélt. Azonban a természet közbeszólt. Hogy mi lehetett az oka, a gyümölcskészítmény, vagy az otthon elfogyasztott almák, energiaszeletek, esetleg az izotónikus ital? Nem tudom, de a végeredmény az lett, hogy úgy 10 km körül elkezdett fájni a hasam, és roppant határozottan, de WC-ért kiáltott. Így a Barcelona határán lévő Besós folyó hídján visszafordultam. Emellett az szólt, hogy Barcelona partvonalán több ötletem is volt, hogy vész esetén hol találok toalettet, másrészt a városon belül működik csak a közbicikli, amivel bárhonnan egy pillanat alatt otthon vagyok, ha kell. Így nem mertem elhagyni a város területét, inkább a közeli pláza felé vettem az irányt, hogy akkor nézzünk be oda.

Tudom, hogy nevetséges ez a téma, de ez akkor is egy komoly gond a számomra. Mert a futás időnként előhozza ezt a "problémát", gondolom ahogyan megerőltetem a hasamat, és rákapcsol az emésztésem, vagy nem is tudom, mi lehet a háttérben. Biztosan nem én vagyok az egyetlen futó, aki küzd ezzel, és nem egyszerű! A maratonra majd szépen betanulom, hogy pontosan hol találhatóak a mobil wc-k, mert így futni szenvedés, volt már rá példa, és nem vicces. Addig is, nem tudom, mitévő lehetnék, mintsem hogy nem távolodom nagyon el az ismert mosdóktól. A pláza látogatása megoldotta a gondjaimat, és újult erővel indultam neki a még hátra lévő 12-13 km-nek. Azonban ahogy a túlvégre értem, érdekes módon ismét nem sokkal a plusz energiabevitel után, megint előjött a kis "problémám". Lehet egyszerűen érzékeny volt a gyomrom, de ismét megoldást kellett találnom :) Hazafutottam akkor már, pontosan 21 km futás után, az eddigi ismert távon már túl voltam, és kis szünet után újra elindultam, hogy a még hiányzó négy kilométert letudjam, immár teljes sötétségben. Összefutottam egy ismerőssel a parton, de már nem álltam meg csevegni, hanem csak túl akartam lenni az egészen, úgy tetszett, hogy ezek a szünetek inkább kivettek az erőmből, mintsem hozzáadtak volna. Mivel a forduló úgy jött ki, végül 26 km is lett belőle, de itt már nagyon lassan, energiatakarékosan futottam, végülis még így is bírtam volna folytatni.

Ami durva, hogy amikor megálltam, na akkor nagyon fájni kezdett a vádlim, mindegyik, valami görcsszerű állapotba kerültek, amin a nyújtás azért segített, de egészen addig nem volt kellemes. Elképzeltem, vajon mi lesz 42 km után? És már látom magam, ahogyan csak elfekszem a füvön, betonon, ami akad, és nem mozdulok, mert nem tudok. Kezdem azt érezni, hogy a vádlim lesz a gyenge pontom a maratonon, pedig most éppen viseltem kompressziós vádliszorítót is - bár talán így is kevésbé fájt, mint múlt vasárnap a közel 21 km után, tehát mondhatjuk, hogy fejlődök, illetve használ a zokni is.

Hogy mi a tanulság? Nagyon hosszú lesz a maraton. Azzal, hogy lefutottam 26 km-t, még mindig nem értem közelébe sem a nehézségeknek, így nem sokat jelent, hogy ezt a távot végülis teljesítettem, legalábbis olyan tekintetben, hogy nem lebbent fel a függöny ezzel a 30 feletti nehézségekről, nem nézhettem bele ebbe egy pillanatra sem. Viszont fontos visszajelzés, hogy tudok többet futni, gond nélkül (itt most a toalett az nem számít a gondok közé). Azt nem tudom, hova tegyem, hogy mennyire lelassultam a végére, jó 30 mp-cel lassabb km-eket futottam: egyszerűen ez lesz a várható, mert esetleg túl erősen kezdtem, vagy kivett belőlem a hasprobléma, vagy ahogyan nő a fáradtság, a lassulás mindenképpen egyenes következménye ennek? Hát majd a 30 km után talán okosabb leszek. Most vasárnap Barcelona félmaraton, így szervezett keretek és nagy tömeg közepette nézhetem meg mindezt. Juhéj!

FUTÁS: 26 db

KM: 288

Nemrég értem haza a mai edzésről, ami egy kicsit izgalmasabb és egyben rövidebb intervall edzés volt, főleg a végtelennek tűnő hosszúfutáshoz képest. Egyrészt ólmos fáradtságot érzek most, hogy túl vagyok a meleg zuhanyon és bekentem magam a gusztusos, megenni való epres bádisoppos krémmel is - a nagy hajrázás után most ül le a szervezetem, miközben érzem, hogy fel is spannolt a vágtázás, és mélyen elgondolkodtatott.

Egyrészt nagyon elégedett vagyok a mai edzéssel, mert szinte kiabál a fejlődés, ami az elmúlt két hónap kemény munkájának az eredménye. Nincs teljesen reális eredményem, mert egy kis lejtő épp az utamba akadt a leggyorsabb körömnél, de ezt leszámítva is legalább 30-40 mp-cel gyorsabb az 500 méteres hajrázásom, mint december végén volt, a felkészülés elején. Persze könnyű annak fejlődni, aki 6 éve fut, de eddig nem nagyon élt az intervall vagy fartlek adta előnyökkel, hanem csak szaladt a nagyvilágba, szép komótosan. De én így is örülök, mert ezért megdolgoztam. 

Másrészt kavarognak bennem az érzések A Maratonnal kapcsolatban is. Egy nagyon kedves barátnőm mostanában kezdett el futni, és tegnap is kiment, és nagy szeretettel rám gondolt közben, az én nagy maratoni terveimre, álmaimra, és elsírta magát, annyira elöntötte a cél nagysága és ahogyan átérezte, hogy milyen eksztázis lehet célba érni. Amikor meghallottam mindezt, mondanom sem kell, én is elérzékenyültem. Egyrészt, hogy micsoda barátaim vannak! Másrészt, kétféleképpen állok hozzá a maratonhoz. Vagy pánikolok, mert olyannyira átérzem a dolog nagyságát, vagy nem tartom olyan nagyon nagy dolognak - ez utóbbi egy tudatos módszer arra, hogy ne forduljon olyan sokszor elő az első eset.

Lehet, hogy ez egy kicsit ellentmondásos, de kifejtem, hogy mire gondolok. Amikor elképzelem egy hosszú vagy akár rövid futás után, hogy nekem pont ennek a két- három- vagy négyszeresét kell lefutnom majd a nagy napon, akkor az elég elképzelhetetlennek tűnik. Valahogy azt várom, hogy a 30 km-es futás majd sok mindent elmond arról a területről, aminek még a közelében sem jártam soha, és könnyebb lesz ezután viszonyítani ahhoz, hogy mennyi is valójában az a 42 195 méter. De hogy minél felkészültebb legyek, igyekszem minden egyes futást lelkiismeretesen letudni, és a szabadidőmben állandóan az internetet bújom mindenféle angol, spanyol és magyar nyelvű leírásokat olvasva az izmok típusairól és fejlesztési lehetőségeiről, az edzéstervek felépítése mögötti logikáról, a szervezet szuperkompenzációjáról, a megfelelő táplálkozásról, a hidratálásról és a színes bulvárhíreket is már csak a futás világából olvasom el, pl. ma hollywoodi sztárokról olvastam egy cikket, akik lefutották a maratont, és hogy ki milyen idővel. Akárhogy is nézem, egészen mániákus lettem, amit persze egy percig sem bánok, kell nekem ez mind ahhoz, hogy nyugodt maradhassak és azt gondoljam, hogy szépen, tudatosan készülök, a kilométerek is szépen gyűlnek, így nem lehet baj, mindent megteszek, ami tőlem telik, így a 90 %-os felkészülési részt hozom, a többi pedig a szerencsén múlik majd. (A maradék 10 % az, hogy nem egy fél éves felkészülés lesz mögöttem, hanem alig több, mint három hónapos... háááát, lehetne ennél több is éppen.)

Viszont amikor ránézek a számlálóra, hogy már csak 39 nap van hátra, akkor páni félelem lesz rajtam úrrá. Ez most komoly, azt várom, hogy ennyi rövidke idő alatt ekkora csoda történjen, és készen álljak? Ugye ezt egy percig sem gondoltam komolyan? Most őszintén, normális vagyok én? Hiszen ez egy maraton!!! Ez tényleg egy hatalmas dolog, én itt le akarom győzni a testemet, az elmémet, a józan észt, a híres falat, mindent, ami az utamba áll, mindent, ami arra ösztönöz, hogy épelméjűen viselkedjek és álljak meg azonnal és hagyjam az egészet a fenébe.

És ilyenkor komolyan elgondolkozom magamon. Nem azon, hogy felhagyjak a tervemmel, mert amíg itt valami nagy crack be nem üt, addig én futok és készülök és rajthoz állok, és aztán meglátjuk. De mi ez a hihetetlen elszántság, ami engem arra ösztönöz, hogy minden egyes edzést megcsináljak, hogy hónapokon át heti háromszor csak a futás legyen a program, hogy emiatt lemondjak más programokról, hogy emiatt fájjanak a tagjaim, hogy kimenjek minden alkalommal, amikor esik, fúj a szél és hideg van, és mindenki otthon marad és bekuckózik. (Szerencsére itt inkább a magyarországi felkészülés rövidke két hetére gondolok, itt ma is 15 fok volt este 9-kor.) Ennyire szeretnék futni? Nem hiszem, mert úgy teljesen őszintén, rengeteg dolgot fel tudok sorolni, hogy mi mindent szeretek a futásban, de ezek sokkal inkább járulékos jók, minthogy magát a futást szeretném. Milyen is az, ha valaki futni szeret? Talán az az állapot, amikor úgy megy a futás, hogy érzem, kirobbanok, alig férek a bőrömbe. Hányszor is van ilyen? Baromi ritkán! 

Akkor miért csinálom? Mély meggyőződésből, azt hiszem, mert jó dolog sportolni, jó az endorfin utána, mert szeretek a szabad levegőn, a parton lenni, nézni a többi futót. Mert szeretek a futók társadalmához tartozni, ebbe a nagy és befogadó családba. Mert iszonyatosan sok élményt és barátot adott az elmúlt évek sok edzése és versenye. Mert valamiért több vagyok a futás által, erősebb, kitartóbb, fegyelmezettebb. És persze egészségesebb is, és formásabb, de ez édeskevés lenne motivációnak. 

És ami még nagyon fontos, az a flow élmény. Mert megtalálom benne az elmélyültséget: amikor futok, akkor az agyam egyik felével nem létezik más, csak arra koncentrálok, hogyan hajtsam végre az előírt edzést, miközben a fejem másik fele szabad asszociációs játékot játszik, és átpörgeti, átmossa a nap eseményeit, megemészti, feldolgozza, elraktározza. Kihívást jelent, amiben fejlődhetek, és folyamatosan kapom a visszacsatolást, a megerősítést az elért eredmények által. Talán ezekért szeretek futni, ha egyáltalán szeretek, és hogy megmaradhasson a kihívás, tovább kellett lépni, és a következő cél már nem lehet más, csak a maraton.

Néha tényleg kétségem van afelől, hogy szeretek-e valójában futni, mert bármi más sport is lehetne az, amire mindez igaz, talán csak éppen a futás a legpraktikusabb - valahogy nem találom az ésszerű okot és a bizonyítékot, hogy tényleg élvezem-e magát a tevékenységet. És közben pedig, habár ez nagy ellentmondás, büszkeséggel tölt el, hogy futó vagyok, hogy lefutottam már több félmaratont, és most éppen az első maratonomra készülök, és remélem, hogy semmi sem akadályoz meg abban, hogy még 40-50 évig futó maradhassak és átélhessem mindazt az élményt, amit ad nekem. Ha valóban átélem mindazt, ami miatt a barátnőm elérzékenyült, és befutok a célba, akkor azt gondolom, hogy lélekben soha be nem járt vidékekre tévedek, olyan utazás ez önmagunkba, az egész felkészüléssel együtt, ami semmihez sem fogható. Csak remélni tudom, hogy át tudom majd élni ezt, és ezért (is) edzek olyan konokul, csak a futást szem előtt tartva.

FUTÁS: 25 db

KM: 278,6

Eljött a végtelen futások kora. Vasárnaponként most már a legrövidebb táv lényegében a félmaraton lesz egy ideig. Múlt héten még két órát kellett futni, most vasárnap 2:15-re emeltem az adagot, innentől pedig km-ekben lesz megadva az elvárás: 25, 21 (Barcelona félmaraton), 30. Utána mi lesz, azt nem tudom.

Hogy most vasárnap lényegében spontán futottam egy félmaratont, elkezdtem belegondolni úgy őszintén, hogy na akkor most még egyszer ennyit. Úgy érzem, hogy küzdelem lesz lefutni a 30-at is, de egyelőre annál tovább nem gondolkozom. Ha le tudom futni a 30-at, majd érzem már, hogyan tudom lefutni a 42-t. 

A 30-cal úgy vagyok, hogy akár mehet is. Tegnap a kb. 21 km lefutása után egy bajom volt, hogy a vádlim és a bokám nagyon bemerevedtek, de egyébként bírtam volna még, még kedv is lett volna talán, egészen jól esett, most nem szenvedtem közben, hogy nincs kedvem futni. Annyira jó idő volt, hogy rövid nadrágban futottam, na ez most egy tanulság, hogy nem kellene, be kell szereznem vádlira kompressziós tartót, abban bízom, hogy az segíthet. A hosszú szárú zokniban ugyanis nem merevedett el ennyire a múlt héten az izmom, csak annak meg a talp része nem tökéletes, valahogy pont egy picit nagy és félek, hogy összegyűrődne. De egy sima vádlira való kompressziós tartó meg fogja oldani a problémámat.

Már elkezdtem azon gondolkozni, hogy miben futok, miket viszek, stb. Frissítésnek biztosan fogok gélt magammal vinni, tegnap ki is próbáltam egyet. Igazából bízok mindben, pont ugyanannyira, leginkább azt tesztelem, hogy nem okoz-e hasmenést valamelyik. Innentől tehát minden futásnál tesztelem a géleket.  Felülre még kellene vennem valamit talán. A mostani széldzsekim nagyon szeretem, és zsebe is van, cipzáros, tehát akár ideális is lehet. Nagyon könnyű és nagyon jó légáteresztő, egyáltalán nem fülledek be. Ami miatt gondolkozom, hogy ha ennél is melegebb lenne valamilyen csoda folytán, akkor jó lenne egy egyszerű hosszú ujjú, aminek zsebe is van, cipzárral. Bár ennek kicsi az esélye, mert reggel kezdődik a futás... viszont márciusban lesz, ki tudja, mennyire lesz akkor hideg/meleg? És egy új headsetet is be akarok szerezni. Kipróbálom a hajpántszerű verziót talán, mert ezek a direkt futó headsetek hol jók, hol nem. Van az a szél, ami már kifújja a fülemből ezt is sajnos, és akkor nincs mit tenni.

Ilyen gondolatok fogalmazódnak meg bennem folyamatosan, és remélem, az egész felkészülés során ez lesz a legnagyobb problémám. Egy kicsit jobban aggaszt, hogy a jobb lábszáram továbbra is fájdogál belül, valahol a sípcsont vonalában. Tudok tőle futni, enyhül is mindig pár km után, és nem erősödik egyáltalán, de érzem folyamatosan, pihenőnapokon is, amint lábra állok vagy megyek, hogy valami nem az igazi. Remélem csak az extra megerőltetés a pronációs cipőben, amihez hozzá kell szoknia a lábamnak.