FUTÁS: 36 db

KM: 446,9

(Plusz 4 bicikli, 92 km, 1 úszás, 2 km) 

Elérkeztem az utolsó bejegyzéshez, amiben azt próbálom megörökíteni, rögzíteni valahogyan, hogy milyen is volt lefutni a maratont, merthogy a rengeteg kétség ellenére sikerült tegnap, lefutottam a 42 km-t, Barcelonában, ebben a fantasztikus városban!

Annyi gondolat kavarog a fejemben, hogy attól tartok, kicsit kapkodó leszek, de talán nem baj :) Már a cím is elgondolkoztatott, mert megállapítottam magamban, hogy személyesen egy nőt sem ismerek, aki lefutotta volna a maratont. Fiúkat igen, többet is, de nőt nem. Mi lehet ennek az oka vajon? De most nem keresem a választ, nem megyek bele sem a női-férfi egyenrangúság kérdéseibe, sem a különböző izomzatba és genetikába, sem abba, hogy melyik nemnek melyik sport fekszik vajon jobban...  

Próbálom inkább krónika jelleggel elmondani, hogy mi is történt, hogy megmaradjon az emlékeimben. Az utolsó egy hétben akartam írni, de valahogy mindig visszatartott valami. Viszonylag nyugodt voltam, és úgy éreztem, ha írok, akkor csak a kétségeknek adok hangot, így inkább csendben maradtam, néztem sorra a motiváló videókat, leírásokat, némán. A lábam az fájt, így tényleg voltak kétségek, egészen az utolsó pillanatig, szó szerint, mert konkrétan sántítva kezdtem el az első maratonom első kilométereit. 

A nagy napon rengeteg jó tanács visszhangzott a fejemben, így amennyire tudtam, bemelegítettem, nézve a rengeteg embert körülöttem, akik mind hasonló kétségekkel indultak neki a távnak, sokan az első maratonjukra készülve. Sajnos a bemelegítés nagy része a tojtojhoz sorban állás közben történt meg, fél 9-kor jutottam be, 35 perc sorban állás után, és ugye fél 9-kor kezdődött a verseny. Azért nem izgultam, mert sejtettem, hogy eltart egy darabig, mire mi, a lilák, azaz a 4 óra felettiek elrajtolunk, és így is lett. Közel 18 ezren neveztünk, és jó 20 perc volt, mire áthaladtam a rajton. Előtte az AC\DC Thunder-je szólt, erről a számról már mindig az a csodálatos hangulat fog az eszembe jutni: az emberek izgatottak, várják a nagy pillanatot, sokan ugrálnak a zenére, egymásra mosolyognak, kissé idegesen, valami biztatót kiabál a szpíker a mikrofonba, majd óriási taps szól, mind tapsolunk, mindenki felpörgött állapotban van az adrenalintól, és végre elindulhatunk, mind elkezdünk futni, mert ez az, amiért jöttünk, ez az, amiért keményen dolgoztunk az elmúlt hónapokban. Hogy lefussuk a 42 km-t. Ami, már rég sejtem, hogy nem a futásról szól és nem a kilométerekről. Hanem arról, hogy az ember megmérettesse magát, hogy vajon tud-e olyan kitartóan elkötelezett lenni egy cél iránt, hogy végigvigye a felkészülés időigényes hónapjait, hogy pozitívan lendüljön át a pánikon, a kétségeken, a kérdéseken, hogy vajon meg tudja-e csinálni. És a nagy napon, a felkészüléstől függő mértékben, de mindannyiunknak hatalmas kihívás teljesíteni. Főleg úgy, hogy élvezzük is közben. Talán erre vagyok a legbüszkébb, hogy közben végig volt annyi erő bennem, hogy a testemet talán már csak vonszoltam, de lélekben mindig azonnal legyőztem a negatív hangokat, és csak a megerősítőket voltam hajlandó meghallani.

Rögtön a rajtnál szokták az emberek ugye elfutni az elejét, köztük én is sokszor, de ezúttal nem. Biztosan azért sem, mert mint már említettem, sántítva kezdtem el futni, ami azért elég béna egy maratonon, ahol még 42 km vár az emberre. Úgy voltam vele, hogy reménykedtem abban, hogy hagytam pihenni eleget a lábamat, és ha az rendben lesz, akkor nem állíthat meg semmi sem, akkor meg tudom csinálni, akkor is, ha nem edzettem az utolsó három hétben lényegében semmit. Korábban két módon fájt a lábam: az egyiknél a fájdalom pár kilométer után elmúlt, a másiknál viszont nem, és haza kellett sétálnom pár száz méter után csalódottan. Igyekeztem nagyon pozitívan gondolkozni, beszélgettem a lábaimmal, hogy mennyire erősek és egészségesek, és magamnak is hasonló pozitív mantrákat hajtogattam, hogy egészséges vagyok, hogy erős vagyok, és ilyeneket, hogy ezzel is megszüntessem a fájdalmat. Nem tudom már, pontosan hogyan csináltam, miket mondtam, de bejött, és olyan 7-10 kilométer után már egyáltalán nem éreztem a megszokott fájdalmat. Lehet, hogy a testem eddigre termelt annyi boldogsághormont, hogy az kábította el a fejemet, nem tudom. A lényeg, hogy ugyan nem éreztem magam remek kondiban, de nem fájt a lábam, és nekem ez már elég volt. Egyébként is, amikor felmerült bennem, hogy mi minden mehet rosszul, és hogy például ilyenkor merül le az ember kütyüje, akkor volt egy ilyen magamban is alig kimondott egyezségem az égiekkel, hogy minden balul üthet ki, lemerülhet az órám, elkerülhetem a barátokat, rám jöhet a szokásos hasgörcs, vagy bármi történhet, ezekkel megbirkózom, csak a lábam bírja. 

Így aztán nem is igazán lepődtem meg, amikor kiírta az órám olyan 6 kilométer után, hogy a pulzusmérő szenzor eleme lemerülőben van. Hát ha így kell lennie, legyen, gondoltam, én itt maratont futok, kit izgat a pulzusmérés, amíg a lábam működik. Lehet ez csak egy próba volt, hogyan reagálok, mert aztán kibírta a pulzusmérő még a következő 4-5 órában, minden gond nélkül :) Mondjuk utólag láttam, hogy volt, hogy 226-os pulzust mért, ami fizikai képtelenség, de ezt már a Maratesten is észrevettem, hogy néha megbolondul, és nagyon fura adatot rögzít, miközben biztos vagyok benne, hogy még csak különösen magas sem volt akkor a pulzusom.

Az útvonal csodás volt, aki nem járt még Barcelonában, annak nagyon ajánlom városnézésnek is, mert tényleg mindenhol jártunk, ahol csak érdemes, a Montjuic-öt leszámítva, na de ezt nem bántam, hogy nem volt hegymászás a dologban, no meg a start\cél végülis a Montjuic lábánál volt, a híres zenélő szökőkút mellett. Elkanyarodtunk a Camp Nou felé, bevallom, a stadionnál még sosem jártam, és itt köröztünk az első tíz km-en. Ez azért érdekes, mert ez Barcelona magasabb része, azaz itt egy 60 méteres szintemelkedéssel indítottunk. De megnéztük jó turista módjára a Sagrada Familiát, a Torre Agbart, a Katedrálist, a Bornt és a Gótikus negyedet, a Passeig de Gracián a két Gaudi-házat, a Két Tornyot, a tengerpartot, a Plaza Catalunyát, a Kolumbusz-szobrot, a Parc de la Ciutadellát, és elfutottunk a Diadalív alatt (Arc de Triumf).

Közben kezdett tűzni a nap, már reggel 8-kor is kellemesen melegítette a nap a hátamat, a WC előtt sorban állva, és később 25 fokra melegedett fel a levegő, kicsit már túl melegen is tűzött a nap. Nem szeretek melegben futni, nekem az ideális a 10-15 fok, akár még essen is, de érdekes módon annyira el voltam foglalva minden mással, hogy közben az eszembe sem jutott, hogy miért van ilyen meleg, pedig biztos ez is sokat kivett belőlünk. Az többször eszemben volt, hogy kérek naptejet a barátoktól, de amikor elhaladtam előttük, átadták a zselét és szurkoltak nekem, akkor mindig kiment a fejemből a sok dolog, amit futás közben mondtam nekik, gondolatban. 

Az első 10 km tehát amolyan felfele futás volt, szép lassan szoktatta magát az ember ahhoz, hogy hát ez nem lesz rövid, viszont hosszú annál inkább. Megfogattam azt a tanácsot, hogy a végére nem is gondoltam, és úgy álltam hozzá, hogy én most futok egész nap, szépen lassan, nem is kell másra gondolni, majd 30 után kezdődik a maraton, és akármelyik ponton is voltam, igyekeztem egy állandó állapotnak felfogni a futást, nem pedig olyannak, ami egyszer véget ér. Beszélgettem egy kicsit egy Francesco nevű, 50-60 közötti futóval, akinek ez a 11. maratonja volt, Barcelonában az első ezidáig, és mesélt kicsit a többi városban lefutott maratonjairól. Előálltam egy kis országimázzsal akkor már, hogy Budapesten is fussa le, mert milyen szép is az. Aranyos volt, kevert angol-olasz-spanyol nyelven elmagyarázta, hogy ő Francescoval fut, azaz önmagával, ne aggódjak, csak fussak én is a magam tempójában, jó az. Volt egy lány, aki a Camp Nou-nál, a Barca stadionnál megkért valakit, hogy fotózza le ezzel a háttérrel, és ahogy néztem, ugyanezt tette a Sagrada Familiánál is.

A második tízes eleje hamar elment, eseménytelenül, aztán úgy a 15. kilométernél történt valami, bennem. Talán a zene, vagy az, hogy bírta a lábam, és felfogtam, hogy akkor már végig fogja bírni valószínűleg, nem tudom... de hirtelen elöntöttek az érzelmek, átéreztem, hogy mit is csinálok, hol is vagyok, hogy én maratont futok, ami már réges-régen az álmom volt, amiért egy csomót tettem, és felvillant bennem a kép, hogy én ma maratonista lehetek. Mindezek együtt olyan érzelmi rohamot eredményeztek, hogy a legkisebb impulzusra is sírni támadt kedvem a meghatottságtól, a boldogságtól, többször elhomályosult a szemem, kezdett legörbülni a szám, és erőnek erejével tartottam vissza magam, nehogy kisírjam magamból az energiát. Egy idősebb olasz nőnek olaszul volt a pólója hátára nyomtatva valami olyasmi, hogy az álma mindig is az volt, hogy maratont fusson, és ez az első maratonja, és tele volt a barátok és a család aláírásával. Egy apuka a gyerekekkel egy táblát tartott, rajta spanyolul a feleségnek, hogy A családod veled van és mindenben támogat. Ezek mind olyan impulzusok voltak, amiktől egyszerűen elöntöttek az érzések, és meghatódtam magamon, rajtuk, a világon, és bennem világbéke lett. Sosem éreztem még ennyire durván sport közben ezt az elérzékenyült állapotot, mintha valami bódogságos drog hatása alatt álltam volna. Később is visszaköszönt még többször ez az érzés, igazán csodálatos volt átélni. 

A 18. kilométer után egy nagyon fárasztó rész jött, fel kellett futni a Meridiánon, a panelszerű lakótelep sivár, napégette utcáján pár kilométert, majd vissza, ettől előre tartottam, hogy nem lesz a kedvenc szakaszom. Szerencsére a szuper embereim ott álltak, táblákkal a 18. km-nél, és átadták a zselét, adtak inni, velem örültek, én pedig lelkesen elmeséltem, hogy milyen nagy élmény az egész, és mennyire szuper minden, és hogy folyton sírni akarok, mert olyan szép! Nagyon sokat segített, hogy pont ez a nehéz szakasz előtt voltak ott nekem, feltöltöttek lelkileg és cukorügyileg is. 

A félmaratoni táv is erre a részre esett, de ezzel sem törődtem, igyekeztem nem gondolni arra, hogy a fele megvan, mert tudtam, hogy a nehézség exponenciálisan növekszik, és ugye, mint ahogy a mondás is szól, egy maraton nem két félmaraton. Annyit olvasgattam a maratonról, hogy lelkileg azt gondolom, nagyon szuperül sikerült felkészülnöm, nem volt semmi elhamarkodottság bennem, amennyire az lehetséges, jól mértem fel, hogy milyen kemény feladatra vállalkozom.

A következő 10 kilométer eleje unalmas, de nem különösebben megerőltető részen vezetett végig. Sokszor, sok más versenyen futottam már erre, kicsit zavaró volt a Gran Víán a nap, de utána a Rambla de Prím legalább lejtett és részben árnyékos volt. Bár, ahogy nálam bölcsebbek is megállapították már, nem jó az, ha valami nagyon lejt, mert akkor előbb-utóbb valami meg nagyon fog emelkedni, és ez itt is így volt persze. Nem baj, a mának éltem, és két szekrény méretű britet követtem, akik közben végig cseverésztek. Volt egy angol lány, aki ott szurkolt, és amikor meghallotta őket, sikított örömében, hogy akkor ők britek, és a srácok igenlő válaszára csatlakozott hozzájuk egy pár km erejéig, és közben dőlt belőle a szó. Ott nevetgéltem magamban, hogy ez a lány mindjárt férjet fog magának a maratonon, de aztán nem gonoszkodtam, mert több ízben is láttam feltűnni, és ugyan egyedül volt, mindig nagyon lelkesen tapsolt és szurkolt. Biztosan elkísért valakit, de nem sajnálta a biztató szavakat másoktól sem.

A 26. kilométernél rátértünk a Diagonalra, ahol szintén már sokat futottam, és utálom is kellőképpen. Végtelen messzire kell elfutni a széles utcán, enyhén felfelé, a tűző napon, miközben az ember irigykedve nézi a visszafele futókat, hogy ők már annyival előbbre vannak. Majd van egy fordító 2.5 km után, és ugyanitt kell visszafutni. Valamiért nagyon nem jön be nekem ez a szakasz, és itt kezdődött el az, hogy elmúlt a sírhatnékom fokozatosan, és kezdte felváltani a kimerültség. A barátok megint szuperek voltak, és szuper helyen, a 27. és a 30. kilométernél egyaránt ott voltak nekem, még többen, még több táblával. A kérdésükre, hogy hogy megy, annyi jött ki a számon, még mosolyogva ugyan, hogy kezd a fa**om tele lenni, de itt is betoltam a plusz zselét, és futottam tovább. 

A másik oldalon is vártak, szerencsére, mert ezzel is elment pár kilométer, hogy rákészüljek, majd pedig elcsámcsogjak az emléken, bár bevallom, akkor voltam talán a legközelebb a mélyponthoz, és elkezdtek még ők is idegesíteni (BOCSÁNAT!), hogy na, megint ott lesznek, megint kiabálnak majd hangosan, és megint mosolyogni kell, pedig semmi kedvem, mit is lehet ilyenkor mondani? Hogy mondjam el, hogy jól vagyok, tartom magam, de meg kell küzdeni ezért, pár percenként lemegy egy csata, hogy valaki mondjuk a lábam elé kóvályog, vagy az orrom előtt áll meg, vagy úgy dobja oldalra a vizes palackját, hogy nem is néz oda, és ilyenkor mérges leszek egy pillanatra, és érzem a kísértést, hogy átmenjek morcosba. Ilyenkor szerencsére mindig van egy hang, ami megszólal a fejemben, hogy azért jöttem, hogy élvezzem, és hogy egészséges vagyok, és ezt ünnepeljem, és azért, hogy lefussam a maratont, és ez az egész egy fantasztikus dolog, és igenis emeljem fel a fejem és úgy küzdjek, pozitívan. Mindig sikerült minden kis undokság-kezdeményt elfojtani, és mosolyogni, de ez egy olyan állapot volt, amit nem tudtam volna nekik ott elmondani, és sem az nem lett volna igaz, hogy minden csodás, sem az, hogy nem bírom; egyszerűen nem voltak rá szavak, amik elmondták volna, mi zajlik bennem, és talán már nem is volt kedvem sem megosztani, akkor, ott. És tudtam, hogy ők ott állnak és aggódnak értem, és tudni szeretnék, és nem tudok most ezzel foglalkozni. Inkább nem is mondtam semmit a harmadik ponton,  a forduló másik felénél, csak kértem zsepit tőlük és már mentem is. Olyan drágák voltak, már odafele is olyan hangosak voltak, hogy mindenki nézte a környéken, hogy kik ezek és kiknek szurkolnak vajon a táblákkal, és büszke voltam, amikor odafutottam hozzájuk, és megöleltek, és mindenki mosolygott, és szerettek. Összehasonlíthatatlan érzés volt így futni, hogy ennyire mellettem voltak az enyémek. Minden tábla, minden biztató szó, amit út közben hallottam, valahol ők is voltak - ha nem lettek volna, biztos elszorul a szívem, hogy nekem egyedül kell végigcsinálnom, de így, hogy tudtam, ott vannak, minden idegen szurkolóra úgy mosolyogtam vissza, hogy hálás lehettem csupán, és semmi rossz érzés nem párosult ehhez.

Az utolsó 10 km-en ismét találkoztunk az enyémekkel, ott már csak elkértem a zselét és futottam tovább, hogy elfussak a Diadalív alatt, és itt már régen nem voltam abban az állapotban, hogy ennek a szépségét átérezzem. Nem volt igazán mély holtpont egyszer sem, ezeket az apróbb bosszankodásokat kellett néha legyőzni, de egy bármilyen sima futóversenyen is többször élem meg ezeket, mint a maratonon. Ez a szakasz a part menti főúton indult, ott arra kezdtem el mérgelődni, hogy mekkora szembe szél van és mennyire tűz a nap, majd hamar elfogadtam, hogy ez van. Új szakaszba értem el, frissítőponttól frissítőpontig futottam, azaz 2,5 km-ek megtételében gondolkodtam és semmi másban. Ott a futáshoz képest jó volt mindig inni egy kis vizet, powerade-t, esetleg egy-egy narancsot, banánt, mogyorót, diót, csak az volt a gond, hogy nagyon nehéz volt újra elindulni, fizikailag. Olyan voltam, mint egy bádogember, akit nem olajoztak meg, és szinte hallottam, hogyan csikorognak az illesztéseim. Nem esett már jól a napon felmelegedett zselé, már kezdett érthető lenni, miért is vannak a kék és szivárványszínű hányások mindig maratonszerte, hogy azért ezek a cuccok nem jók a gyomornak, még ha értem is én, hogy kell az energia. Egyszer megpróbáltam verset mondani közben, hogy elüssem az időt, a Nem tudhatom-ot elvileg tudom kívülről, de két sor után oda lyukadtam ki, hogy nekem most erre nincs energiám. A 32. kilométernél kifutottunk egy kanyarral a tengerhez, itt is  volt egy sátor, ahol a szpíker biztatott minket, hogy hajrá, előre, hiszen fantasztikus, amit csinálunk, már négy órája futunk a napon, menni fog már az, ami hátravan! Mindenki nevetgélt, ahogy ízlelgette ezt, hogy bakker, négy órája futunk! 

Minden megállónál bevetettem a térdemelést, mert nagyon közel volt a combom ahhoz, hogy begörcsöljön. Valamelyik pontnál egy szervező bekiabálta, hogy ott van mindjárt a fizikoterapeuta sátor, de valahogy elképzelni sem tudtam, hogy megálljak és masszíroztassak, amikor mehetek is tovább, addig legalábbis nem, amíg nem elkerülhetetlen. Egyre torzabb lett az emberek mozgása, már mindenki sután futott, vonszolta magát, nem sok délceg herceg és hercegnő volt. Volt egy fiú, folyton lehagytam, amikor gyalogolt, majd folyton lehagyott, amikor újra elkezdett futni. Nagyon sokat sétálhatott, de hatalmas derültség lett, amikor egyszer egy hatalmas lelkes kiáltással indult el, olyan gyorsan, mintha most rögtön lesprintelné a maradék hatot. Mindenki nevetett, ő is, annyira képtelenség volt ennyi energiát látni még. 

A katedrális, a Kolumbusz-szobor már egyfajta delírium volt. Tettem egymás elé a lábaimat, még mindig nem adtam át magam az érzésnek, hogy megvan, mert nem akartam elkezdeni türelmetlen lenni, tudtam, még mindig egy fél órát kell futnom, abból is a legvégét, az utolsó pár kilométert felfelé. És aztán mintha az őrangyalom érkezett volna meg, megkocogtatta valaki a vállamat 39,5-nél, odanéztem, és alig hittem a szememnek. Az új barátom volt az, a Maratestről, akivel együtt futottuk le a második 15 km nagy részét. Mondta, hogy már keresett, és ugyan nekem is eszembe jutott, de ki gondolta volna, hogy 18 ezer ember között összefutunk! Nagyon megörültünk egymásnak, kikérdeztük egymást, ki hogy bírja, és mondogattuk egymásnak, hogy ezt már befejezzük, ahogy a 30 km-es futásnál is tettük három héttel korábban. Nemsokára megálltak egy kicsit, mert sétálnia kellett az egyik velük lévő lánynak, így pár ölelés után én mondtam, hogy én megpróbálom futva folytatni. Úgy voltam vele, hogy amíg bírtam, futva akartam megtenni a távot, habár korábban is abban egyeztem meg magammal, hogy ha néha sétálok, az se baj, főleg felfelé. De nem így tettem, egyedül a felüljárókon váltottam át menetelésbe, hogy kíméljem magam, egyébként nem hagytam magamnak gyaloglásra lehetőséget. Miután elköszöntem a badalonai barátomtól, már csak két km volt hátra, és már mindenki bekiabálta, hogy már bajnok vagyok, ez már megvan, maratont futottam, akár éremmel a nyakában sétált hazafelé, vagy éppen még szurkolt az út mentén. És végre befordultam a célba, mosolyogtam a kamerának, és ismét egy jó tanács ötlött az eszembe, amit ezúttal meg is fogadtam, hogy a célnál ne az órámmal foglalkozzak, hanem mosolyogjak.

Így is tettem, mosolyogva értem be, boldogan. Megvártam még a barátomat, hogy egy öleléssel viszonozhassam azt, amit segített nekem a társasága mindkét nagy megmérettetésen. Közben beért a nap egyik hőse, egy kerekesszékes férfi, aki fél kézzel tolta magát végig, a sok emelkedőn és a 42 kilométeren. Itt is könnyek szöktek a szemembe, közben ötöst adott az egyik szervező fiú, mosolyogva.. fantasztikus érzés volt beérni. Meghallottam a barátaim hangját, akik a nevemet kiabálták, és a rácson keresztül is összeölelkeztünk, már mindannyian sírva a meghatódottságtól. Az egész egy csoda volt, minden pillanatával, a küzdelemmel és a szépséggel együtt.

A metróhoz menet a lépcsőkön messziről látszott, hogy ki futott aznap maratont. Mint az öregek, mind a korlátba kapaszkodtunk, és próbáltuk egyesével megtenni a lépcsőfokokat, miközben összenevettünk mind, látván saját bénaságunkat. Most, egy nappal utána még mindig tart az eufória is és a fáradtság is, habár 11 órát aludtam. Menni egész jól tudok, leülni, lefeküdni nem, inkább vetődök, mint hajolok. Hogy mikor megyek ki futni legközelebb, azt nem tudom, nemsokára lesz a Cursa de los Bomberos a maga 10 km-ével, ahova be akarok nevezni, amolyan jutalomfutásnak. Hogy maratont futok-e még valaha, arra most azt mondanám, hogy egyelőre egy elég volt, de hát, sohase mondjuk, hogy soha! ;)

FUTÁS: 35 db

KM: 403,5

(Plusz 4 bicikli, 92 km, 1 úszás, 2 km) 

Tegnap mélyen magamba szálltam, azaz nem is csak magamba, hanem megkértem A.-t, hogy beszélgessünk a maratonról, hadd mondjam el a félelmeimet, és segítsen egy kicsit átprogramozni az agyamat. És nagyon jó dolgokat mondott; miután tisztáztuk, hogy úgyis rajthoz állok, elkezdtünk azon gondolkozni közösen és tudatosan, hogyan lehetnék ura a gondolataimnak és korlátozhatnám le a pozitív irányra a fejemben cikázó ezerféle villanást.

Végül ma próbáltam ki a lábamat, hogy működik-e még, és remek híreim vannak, igen, működik! Tudok futni fájdalom nélkül újra, ma lefutottam 11 km-t, folyamatosan vizsgálgatva magamat, és nagyon jól ment lábszempontból. Pont ez az, amire szükségem volt, hogy megnézzem, kibírja-e ezt a lábam, mert ha igen, akkor visszatér a hitem, hogy kipihente magát, meggyógyult, és képes leszek azzal a reménnyel elindulni a maratonon, hogy célba is érek. 

Mint mindig, így utólag most is egy szempillantásnyinak tűnik a futás ideje, de rémlik, hogy közben azért hosszúnak tűnt, és nehéz volt elképzelni, hogy négyszer ennyit kell vasárnap futnom. De közben meg annyira könnyedén ment ez a 11 km, hogy igazából reálisnak látom a 42-t is, menni fog az, még ha exponenciálisan nő is a km-ek nehézsége és ezzel együtt a szenvedésem. De arra készítem fel magam, hogy elkezdek futni, és nem gondolok arra, hogy egyszer vége lesz, hanem próbálom magam átadni a futásnak, mint örök létállapotnak, és arra készülni, hogy ezt kell fenntartanom örökké, azaz jó 5 órán át.

Minden nap szemembe ötlik a kék vonal az utcákon. Újrafestették, ez mutatja a maraton 42 195 méternyi útvonalát. A város is készül az eseményre.

Nagyon erős bennem a vágy, hogy szeretnék maratonista lenni. Befutni a célvonalon. Érmet kapni. Hétköznapi hős lenni. :)

FUTÁS: 34 db

KM: 392,5

(Plusz 4 bicikli, 92 km, 1 úszás, 2 km)

Egy hét van a maratonig, akármi is lesz, egy hét múlva pont ott leszek, vagy küzdök még, vagy már végeztem, vagy elakadtam, de ott leszek valahol az utcákon, a maraton jegyében.

Éjjel azt álmodtam, hogy fél kilenc van, én épp csak kinyitottam a szememet a maraton reggelén, és csak reménykedhetek abban, hogy kilenckor kezdődik a verseny, és még valahogyan odaérek időben. Indult is a kapkodás, mindenféle zavaros dolgok közepette, majd végül kiderült, hogy negyed kilenckor kezdődött a verseny. Hívtam P.-t, és ő csodálkozva kérdezte, hogy hogy nem futok, és eszembe jutottak a barátaim, akik ott várnak, zselével az útvonalon, és közben az is eszembe jutott, hogy a mezt és a rajtcsomagot is elfelejtettem felvenni.

Most meg is néztem, 8:30-kor kezdődik majd a futás. Jó tudni.

Hogy hogyan állok? Szarul, de büszkén, mondhatnám, de még a büszkét sem érzem. Kedden kimentem futni, hogy megnézzem, hogy teljesít a lábam, és ugyan le tudtam futni a 3 km-t, de éreztem közben a lábamat nagyon is. Azóta nem futottam, és ma vasárnap van. Lényegében két hete nem futottam egy rendeset, és egy hét múlva le akarom futni a maratont. Őrültségnek hangzik az ötlet.

Hogy ne épüljek le teljesen, biciklizgetek. Találtam egy remek helyet, és egyébként be kell vallanom, hogy tetszik a változatosság. A Besós folyó partjára járok tekerni, kiépítettek mellette egy zöldövezetet, körülbelül 6 km hosszan, bicikliúttal, ahol rengeteg bringás, gördeszkás van, a füvön futók sora, a vízparton kutyasétáltatók, a folyóban vízimadarak. Idilli a helyszín, nem győzök gyönyörködni benne, ahogyan végigszáguldok biciklivel, hiszen itt nincsen se közlekedési lámpa, se semmilyen akadály, ami miatt meg kellene állni. Ide eltekerni és hazajönni körülbelül 20 km. Nem sok, de valamilyen mozgásnak már nem rossz. Ha még egyet karikázok másfelé is, akkor már megvan a 30 km könnyedén.

Ma viszont ismét meg fogom próbálni a futást, nem vagyok nyugodt, sőt, kimondottan aggaszt ez a helyzet. Nem kell nagy Freudnak lenni ahhoz, hogy tudjam, az álmom sem volt véletlen. Nem érzem magam felkészültnek, nem bízom magamban eléggé, és keresek egy olyan megoldást, ahol a büszkeségem viszonylagos megtartásával hagyhatnám ki a maratont, ahol nem kellene szembenéznem azzal, hogy kudarcot vallottam.

Gondolkoztam ezen sokat, mert ugye olyan átkozottul eredmény orientált vagyok, annyira akarom, hogy amit a fejembe vettem, azt meg is csináljam. Ez egy erény, hogy az embernek van kitartása, akaratereje. De hol van az a pont, amikor átfordul szimpla hülyeségbe? Az emberek nagy része már most azt mondja, hogy nem kellene elindulnom, és talán igazuk van. De ők nem tudják, hogy milyen érzés ennyit dolgozni valamiért, és talán az is benne van ebben, hogy mivel ők ezt tanácsolják, ezért van az, hogy nem ők futják le a maratont - kell ehhez egy olyan elszántság, amire az emberek nagy része már régen legyint, hogy hülyeség. Ugyan ki az, aki ideális körülmények közt futja le az első maratonját? Senki, a legtöbb embernek rengeteg kétséget, fájdalmat kell leküzdenie, és ez az, ami megkülönbözteti a maratonfutót, hogy ezekkel is szembenéz és a saját gyengeségével is egyaránt.

Mindeközben pont az ellenkezőjét is megállapítottam magamban már. Ahogyan bicikliztem és elnéztem a tájat, az embereket, rájöttem, hogy én már hosszú évek óta az az ember vagyok, akinek az élete része a sportolás, akár futok, akár tekerek, úszok vagy a szörfözést próbálgatom. És ez tökéletesen független attól, hogy jövő vasárnap lefutom-e a maratont vagy sem. Mindez hatalmas elégedettséggel tölt el, büszke vagyok magamra. Hihetetlen sokat nyertem a sport által. Egészségesebb vagyok, izmos lábaim vannak, kerek fenekem, még ha viccesen is hangzik, de erre valóban büszke vagyok. Ahogyan arra is, hogy leszoktam a dohányzásról, és arra is, hogy le tudok futni könnyedén egy félmaratont, ha a hosszabb távokkal meg is gyűlik a bajom. És arra, hogy mint valami regényesen kemény nőci, én kimegyek futni esőben, szélben, fagyban, melegben, bármilyen időben, amikor mások bekuckóznak és az a kevés ember, aki az utcán jár, csodálkozva néz rám, hogy ez aztán nem normális! Nem is tudják, hogy nincs annál jobb, mint amikor a lágy eső simogatja az ember arcát és hűti a bőrét. De akár a szélsőséges körülmények közt futás is remek, mert akkor azt érzem, hogy milyen erős vagyok, és nem ijedek meg a természettől. Persze eszembe jut, amikor a Margit-szigeten olyan viharba keveredtem, hogy szó szerint az életemért futottam az olyan sűrű jégesőben, ahol a túlpartot is csak homályosan lehetett kivenni, és rettegtem, mikor dől rám egy fa vagy csap belém a villám. 

Büszke vagyok arra is, hogy volt egy tervem, és az elmúlt hónapokban tartottam magam hozzá, még ha sokszor nem is volt kedvem kimenni futni, és fáradt voltam, elcsigázott a megnövelt kilométerektől. Talán ez is bennem van, hogy az elmúlt két hétben nem egyszerűen a könnyebb utat választottam, hogy ne kelljen tovább küzdeni, és nem ezért fáj a lábam? Nem küzdhettem volna keményebben, hogy mégis megtaláljam a módját az edzésnek? 

Igazából ez az, ami miatt rosszul érzem magam, hogy magamat okolom a történtekért: valahol azt gondolom, hogy én tehetek róla. Ami persze ostobaság, de talán azzal, hogy ezt leírom, feloldom ezt a gondolatot. 

Inkább próbálok arra koncentrálni, hogyan építsem fel magamban újra az önbizalmamat, a hitemet magamban, hogy a szünet és a nehézségek ellenére is meg tudom csinálni a maratont. Biztos, hogy nehéz lesz, szenvedés, de képes vagyok rá így is, két hét alatt nem veszíthetem el az edzettségemet. Ez az, amire a következő egy hétben agyilag készülnöm kell. Hogy meg tudom csinálni igenis!

Szükségem lenne végre egy olyan futásra, ahol azt érzem, hogy el tudnék futni így a végtelenségig. Kell az önbizalmamnak nagyon.

FUTÁS: 33 db

KM: 389,2

(Plusz 2 bicikli, 40 km, 1 úszás, 2 km)

600 métert és plusz egy futást adtam hozzá a fenti mérleghez (vagyis a Polar), sajnos ennyivel szolgálhatok csak. Az a nagy helyzet, hogy utoljára múlt csütörtökön próbáltam meg futni menni, és nem ment. A 30 km után hétfőn elég ramatyul volt a lábam, de úgy keddre viszonylag regenerálódott, meg is állapítottam magamban, hogy milyen csodálatos a szervezet, ahogyan összeszedi magát egy ilyen terhelés után. Viszont az izomgyulladásom nem akart javulni, és kénytelen-kelletlen beláttam csütörtökön, hogy jobb lesz, ha hazasétálok. Minden földre érkezésnél fájt az izom ezúttal, nyoma sem volt a korábbi állapotoknak, amikor éreztem egy kicsit, de nem akadályozott a futásban. 

Törtem a fejem, hogy mi legyen, és abban állapodtam meg magammal, hogy pihentetem, amennyit csak lehet, és elindulok a maratonon, lesz ami lesz - persze abban biztos vagyok, hogy tömérdek ideje van a lábamnak teljesen regenerálódni, és ezért nem is kétlem, hogy elinduljak. Kapok mindenfélét a környezetemtől, hogy meg tudom csinálni, nem lesz gond, hiszen mind agyban, mind izomban fel vagyok készülve rá, a lábam meg rendbe jön addig. Meg olyat is mondanak, hogy próbáljam meg a korábbi 30 km-t felülmúlni, tűzzem ki ezt célul. Olyat nem nagyon mernek, hogy hagyjam az egészet a fenébe. Jobb is!

Én a maratont tűztem ki, még ha nehéz is lesz. 42 195 méter.

Az a stratégiám, hogy pihentetem a lábam, így csak holnap fogok először kimenni futni, jó egy hét pihenés után, most hogy már lényegében teljesen elmúlt a fájdalom. Szedem a gyulladáscsökkentőt, lehet ennek is köze van hozzá, hogy szépen múlik. De azt vettem észre, hogy az elmúlt napok kimondottan sokat segítettek, amikor is elkezdtem jobb híján keresztedzéseket tartani. Szombaton elmentem az edzőterembe és bicikliztem egy fél órát csak úgy mulatságképp, majd leúsztam két km-t. Mindig is szerettem úszni, most is jól ment végül; nem tudom, hogy az órát néztem-e el, vagy ennyit fejlődtem volna a futástól, de még az úszás is sokkal gyorsabban ment, 51 perc alatt úsztam le a két km-t mellúszásban. Ha elnéztem, akkor 56 perc alatt, de még az is nagyon jó :) 

A biciklizést is mindig szerettem, bár továbbra is tartom, amit egyszer viccelődve mondtam, hogy a biciklizés a legkönnyebb sport a világon, hiszen ott csak ülni kell. Ma kimentem egy nagyot tekerni, elbicóztam három településsel odébb: kitekertem Barcelona széléhez, ott át a Besós folyón Badalonába, ahol a 30 km-es Maratest is volt. Onnan tovább mentem Montgat Alsó és Felsőig (Montgat és Montgat Nord), majd egészen El Masnou-ig gyönyörködtem a tájban, ott fordultam csak vissza, hogy még világosban hazaérjek. Hála Sz.nek, aki kölcsönadta a biciklis felszerelését, sisakkal együtt, hogy addig is edzhessek, amíg nem javul fel a lábam. 

Ezt az útvonalat egyébként imádom. Amikor Badalonában laktam, gyakran futottam el errefelé. Az út nagy része sajnos aszfalt, de a tengerparti sétányon vezet, azaz a tenger végig karnyújtásnyira van, nem győzi az ember befogadni a látványt, a hangokat, ahogy a sziklákhoz vagy a homokhoz csapódik az hatalmas víztömeg. Isteni sós volt a levegő, mert éppen nagy hullámzást fogtam ki, bár a szél kicsit durva volt, olyan 50-60 km/h-s erősséggel süvített, néha azt éreztem, hogy biciklivel együtt elfúj, és valóban, odébb is tolt ilyenkor mindig valamivel, egyszerűen képtelenség volt egyenesen haladni.

Nagyon szupi volt tekerni, de rájöttem, hogy én ízig-vérig futó vagyok. Kocsányon lógtak a szemeim minden egyes futó után, aki elhaladt, nagy irigységgel tekintettem le rájuk. Elmerengtem, hogy vajon kik azok, akik ugyanúgy a maratonra edzenek, és hogy vannak-e már vajon olyanok, akik a maratonra utaztak ide, mondjuk egy hosszú vakációval összekötve.

Lehet, hogy a maraton után könnyedebbre veszem a figurát, és többet fogok biciklizni, csak az aggaszt, hogy ott van bennem valami ősi türelmetlenség, ami csak a futást érzi igazán hatékony és kemény sportnak. Például ma letekertem 30 km-t, de meg se kottyant. Oké, persze, nem is kell, hogy ezt megérezzem, de mégis, mennyit kell ahhoz biciklizni, hogy az ember azt érezze, kifárasztotta a testét? Vagy egyszerűen a biciklisták annyit tekernek, hogy nincs idejük enni emellett, és ettől lesz jó alakjuk?

Tudom, igazságtalan vagyok, de én azt szeretem, amikor olyan jól esően kipurcanok. Hosszú ideje nem adta meg ezt már a futás sem igazán, de a maratoni készülés ismét kihívásokat jelentett a testemnek. Hát még a versenyek, a hosszú edzések! A víz is mindig ilyen hatással van rám, így az úszás is, vagy a pár órás strandröplabdázás is, valahogy kiszívja az erőmet: ezt imádom. 

Szóval nem tudom, mi lesz majd a maraton után, lehet, hogy szórakozásképp belekóstolok a biciklizésbe. Ha más nem, az az öröme megvan, hogy itt készítettem fényképeket is végre azokon a helyeken, ahol olyan jó volt mindig is futni, de sose volt nálam se telefon, se fényképező.

És ami a legfontosabb, nem pánikolok. Két hét van hátra a maratonig, és kimaradt egy teljes hét edzés, a legvégén. Úgy vagyok vele, hogy a 30-at le tudtam még futni, az volt a fontos, hogy addig a pontig jussak el. Innentől már csak formában kell tartanom magam, ha kell, más sportok és a futás kombinációjával, és nem szabad kimeríteni sem magam, hogy jó erőnléttel és nagy futókedvvel álljak majd a rajthoz.