FUTÁS: 26 db

KM: 288

Nemrég értem haza a mai edzésről, ami egy kicsit izgalmasabb és egyben rövidebb intervall edzés volt, főleg a végtelennek tűnő hosszúfutáshoz képest. Egyrészt ólmos fáradtságot érzek most, hogy túl vagyok a meleg zuhanyon és bekentem magam a gusztusos, megenni való epres bádisoppos krémmel is - a nagy hajrázás után most ül le a szervezetem, miközben érzem, hogy fel is spannolt a vágtázás, és mélyen elgondolkodtatott.

Egyrészt nagyon elégedett vagyok a mai edzéssel, mert szinte kiabál a fejlődés, ami az elmúlt két hónap kemény munkájának az eredménye. Nincs teljesen reális eredményem, mert egy kis lejtő épp az utamba akadt a leggyorsabb körömnél, de ezt leszámítva is legalább 30-40 mp-cel gyorsabb az 500 méteres hajrázásom, mint december végén volt, a felkészülés elején. Persze könnyű annak fejlődni, aki 6 éve fut, de eddig nem nagyon élt az intervall vagy fartlek adta előnyökkel, hanem csak szaladt a nagyvilágba, szép komótosan. De én így is örülök, mert ezért megdolgoztam. 

Másrészt kavarognak bennem az érzések A Maratonnal kapcsolatban is. Egy nagyon kedves barátnőm mostanában kezdett el futni, és tegnap is kiment, és nagy szeretettel rám gondolt közben, az én nagy maratoni terveimre, álmaimra, és elsírta magát, annyira elöntötte a cél nagysága és ahogyan átérezte, hogy milyen eksztázis lehet célba érni. Amikor meghallottam mindezt, mondanom sem kell, én is elérzékenyültem. Egyrészt, hogy micsoda barátaim vannak! Másrészt, kétféleképpen állok hozzá a maratonhoz. Vagy pánikolok, mert olyannyira átérzem a dolog nagyságát, vagy nem tartom olyan nagyon nagy dolognak - ez utóbbi egy tudatos módszer arra, hogy ne forduljon olyan sokszor elő az első eset.

Lehet, hogy ez egy kicsit ellentmondásos, de kifejtem, hogy mire gondolok. Amikor elképzelem egy hosszú vagy akár rövid futás után, hogy nekem pont ennek a két- három- vagy négyszeresét kell lefutnom majd a nagy napon, akkor az elég elképzelhetetlennek tűnik. Valahogy azt várom, hogy a 30 km-es futás majd sok mindent elmond arról a területről, aminek még a közelében sem jártam soha, és könnyebb lesz ezután viszonyítani ahhoz, hogy mennyi is valójában az a 42 195 méter. De hogy minél felkészültebb legyek, igyekszem minden egyes futást lelkiismeretesen letudni, és a szabadidőmben állandóan az internetet bújom mindenféle angol, spanyol és magyar nyelvű leírásokat olvasva az izmok típusairól és fejlesztési lehetőségeiről, az edzéstervek felépítése mögötti logikáról, a szervezet szuperkompenzációjáról, a megfelelő táplálkozásról, a hidratálásról és a színes bulvárhíreket is már csak a futás világából olvasom el, pl. ma hollywoodi sztárokról olvastam egy cikket, akik lefutották a maratont, és hogy ki milyen idővel. Akárhogy is nézem, egészen mániákus lettem, amit persze egy percig sem bánok, kell nekem ez mind ahhoz, hogy nyugodt maradhassak és azt gondoljam, hogy szépen, tudatosan készülök, a kilométerek is szépen gyűlnek, így nem lehet baj, mindent megteszek, ami tőlem telik, így a 90 %-os felkészülési részt hozom, a többi pedig a szerencsén múlik majd. (A maradék 10 % az, hogy nem egy fél éves felkészülés lesz mögöttem, hanem alig több, mint három hónapos... háááát, lehetne ennél több is éppen.)

Viszont amikor ránézek a számlálóra, hogy már csak 39 nap van hátra, akkor páni félelem lesz rajtam úrrá. Ez most komoly, azt várom, hogy ennyi rövidke idő alatt ekkora csoda történjen, és készen álljak? Ugye ezt egy percig sem gondoltam komolyan? Most őszintén, normális vagyok én? Hiszen ez egy maraton!!! Ez tényleg egy hatalmas dolog, én itt le akarom győzni a testemet, az elmémet, a józan észt, a híres falat, mindent, ami az utamba áll, mindent, ami arra ösztönöz, hogy épelméjűen viselkedjek és álljak meg azonnal és hagyjam az egészet a fenébe.

És ilyenkor komolyan elgondolkozom magamon. Nem azon, hogy felhagyjak a tervemmel, mert amíg itt valami nagy crack be nem üt, addig én futok és készülök és rajthoz állok, és aztán meglátjuk. De mi ez a hihetetlen elszántság, ami engem arra ösztönöz, hogy minden egyes edzést megcsináljak, hogy hónapokon át heti háromszor csak a futás legyen a program, hogy emiatt lemondjak más programokról, hogy emiatt fájjanak a tagjaim, hogy kimenjek minden alkalommal, amikor esik, fúj a szél és hideg van, és mindenki otthon marad és bekuckózik. (Szerencsére itt inkább a magyarországi felkészülés rövidke két hetére gondolok, itt ma is 15 fok volt este 9-kor.) Ennyire szeretnék futni? Nem hiszem, mert úgy teljesen őszintén, rengeteg dolgot fel tudok sorolni, hogy mi mindent szeretek a futásban, de ezek sokkal inkább járulékos jók, minthogy magát a futást szeretném. Milyen is az, ha valaki futni szeret? Talán az az állapot, amikor úgy megy a futás, hogy érzem, kirobbanok, alig férek a bőrömbe. Hányszor is van ilyen? Baromi ritkán! 

Akkor miért csinálom? Mély meggyőződésből, azt hiszem, mert jó dolog sportolni, jó az endorfin utána, mert szeretek a szabad levegőn, a parton lenni, nézni a többi futót. Mert szeretek a futók társadalmához tartozni, ebbe a nagy és befogadó családba. Mert iszonyatosan sok élményt és barátot adott az elmúlt évek sok edzése és versenye. Mert valamiért több vagyok a futás által, erősebb, kitartóbb, fegyelmezettebb. És persze egészségesebb is, és formásabb, de ez édeskevés lenne motivációnak. 

És ami még nagyon fontos, az a flow élmény. Mert megtalálom benne az elmélyültséget: amikor futok, akkor az agyam egyik felével nem létezik más, csak arra koncentrálok, hogyan hajtsam végre az előírt edzést, miközben a fejem másik fele szabad asszociációs játékot játszik, és átpörgeti, átmossa a nap eseményeit, megemészti, feldolgozza, elraktározza. Kihívást jelent, amiben fejlődhetek, és folyamatosan kapom a visszacsatolást, a megerősítést az elért eredmények által. Talán ezekért szeretek futni, ha egyáltalán szeretek, és hogy megmaradhasson a kihívás, tovább kellett lépni, és a következő cél már nem lehet más, csak a maraton.

Néha tényleg kétségem van afelől, hogy szeretek-e valójában futni, mert bármi más sport is lehetne az, amire mindez igaz, talán csak éppen a futás a legpraktikusabb - valahogy nem találom az ésszerű okot és a bizonyítékot, hogy tényleg élvezem-e magát a tevékenységet. És közben pedig, habár ez nagy ellentmondás, büszkeséggel tölt el, hogy futó vagyok, hogy lefutottam már több félmaratont, és most éppen az első maratonomra készülök, és remélem, hogy semmi sem akadályoz meg abban, hogy még 40-50 évig futó maradhassak és átélhessem mindazt az élményt, amit ad nekem. Ha valóban átélem mindazt, ami miatt a barátnőm elérzékenyült, és befutok a célba, akkor azt gondolom, hogy lélekben soha be nem járt vidékekre tévedek, olyan utazás ez önmagunkba, az egész felkészüléssel együtt, ami semmihez sem fogható. Csak remélni tudom, hogy át tudom majd élni ezt, és ezért (is) edzek olyan konokul, csak a futást szem előtt tartva.

A bejegyzés trackback címe:

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.