FUTÁS: 35 db

KM: 403,5

(Plusz 4 bicikli, 92 km, 1 úszás, 2 km) 

Tegnap mélyen magamba szálltam, azaz nem is csak magamba, hanem megkértem A.-t, hogy beszélgessünk a maratonról, hadd mondjam el a félelmeimet, és segítsen egy kicsit átprogramozni az agyamat. És nagyon jó dolgokat mondott; miután tisztáztuk, hogy úgyis rajthoz állok, elkezdtünk azon gondolkozni közösen és tudatosan, hogyan lehetnék ura a gondolataimnak és korlátozhatnám le a pozitív irányra a fejemben cikázó ezerféle villanást.

Végül ma próbáltam ki a lábamat, hogy működik-e még, és remek híreim vannak, igen, működik! Tudok futni fájdalom nélkül újra, ma lefutottam 11 km-t, folyamatosan vizsgálgatva magamat, és nagyon jól ment lábszempontból. Pont ez az, amire szükségem volt, hogy megnézzem, kibírja-e ezt a lábam, mert ha igen, akkor visszatér a hitem, hogy kipihente magát, meggyógyult, és képes leszek azzal a reménnyel elindulni a maratonon, hogy célba is érek. 

Mint mindig, így utólag most is egy szempillantásnyinak tűnik a futás ideje, de rémlik, hogy közben azért hosszúnak tűnt, és nehéz volt elképzelni, hogy négyszer ennyit kell vasárnap futnom. De közben meg annyira könnyedén ment ez a 11 km, hogy igazából reálisnak látom a 42-t is, menni fog az, még ha exponenciálisan nő is a km-ek nehézsége és ezzel együtt a szenvedésem. De arra készítem fel magam, hogy elkezdek futni, és nem gondolok arra, hogy egyszer vége lesz, hanem próbálom magam átadni a futásnak, mint örök létállapotnak, és arra készülni, hogy ezt kell fenntartanom örökké, azaz jó 5 órán át.

Minden nap szemembe ötlik a kék vonal az utcákon. Újrafestették, ez mutatja a maraton 42 195 méternyi útvonalát. A város is készül az eseményre.

Nagyon erős bennem a vágy, hogy szeretnék maratonista lenni. Befutni a célvonalon. Érmet kapni. Hétköznapi hős lenni. :)