FUTÁS: 19 db

KM: 196 

A legutóbbi bejegyzés óta volt egy nagyon jó kis futásom, a régi cipőmben, amikor is tele voltam energiával és nagyon jól ment a futás. 10 km-t kellett volna megtennem normál tempóban, mert a terveim szerint csapatban edzettem volna, de aztán variálnom kellett, az edzéstípus meg megmaradt. Hogy ne legyen unalmas, még pár repülővágtát is tettem bele, ami nagyon tetszett, bár utána rendesen kellett kapkodnom a levegőt.

Vasárnap hosszú futás volt soron, szokás szerint, és nem kis félelemmel indultam neki, hogy vajon hogyan muzsikál majd az új cipőben a lábam. Adtam még neki esélyt, bár gondolatban már többször visszavittem a boltba. A félelmem nem volt alaptalan, pontosan 6 km után ismét elkezdett fájni a lábam, ugyanott, a jobb lábam elülső párnájának a közepén. A zsibbadás viszont enyhébb volt, lehet annak is köszönhetően, hogy közben hordtam itthonra is a cipőt hébe-hóba, ahogy az edzőm tanácsolta. Minden szakirodalom írja, hogy ahogyan nőnek a kilométerek, úgy tágul az ember lába, és én ennek tudom be ezt a zsibbadást, érzem, hogy ez lesz a háttérben. Hosszban jó a cipő, de szélességben szűkebb, mint amihez hozzászoktam. Bízom benne, hogy hozzáalakul szépen a lábamhoz, és ez is megszűnik. 

A talpamban lévő fájdalommal kísérleteztem egy sort. Futottam lassabban, máshogyan, amire a fájdalom is hol eltűnt, hol előjött, míg 8 km-nél már nagyon visszhangzott a fejemben az edzőm mondata, hogy fájó lábbal nem futunk egy km-nél többet, és leálltam, hogy kicsit megmozgassam a talpamat. Levettem a cipőt szépen, megmozgattam a párnáimat a talpamon, és amikor újra futni kezdtem, mintha csoda történt volna, eltűnt a fájdalom. Legalábbis a következő négy km-re, amikor újra előjött, én pedig újra megmozgattam, és újra tovaszállt. 

Biztatónak tartom, hogy egyrészt sokkal enyhébb volt ezúttal a fájdalom, mint első alkalommal, másrészt pedig egy kis mozgatásra eltűnt. Lehet, hogy lesz még ebből rendes cipő-futó kapcsolat?

Amin bosszankodtam ezúttal, az a saját hülyeségem volt. Képtelen vagyok megtanulni kezelni ugyanis az órán a Pause és a Stop funkciókat. Az előző órámnál belém rögzült, hogy amelyik gombbal szüneteltetem a mérést, azzal indítom utána újra. Hát, a Polarnál ez nem így van, itt egy másik gombbal kellene újra elindítani, míg ha ugyanazt a gombot használom, akkor azzal végleg leállítom a szüneteltetett edzést. Nem először fordul velem elő, hogy az edzést emiatt két darabban rögzítem, mert a felénél véletlenül leállítom, és kezdhetek egy vadi új edzést. Ilyenkor mindig hangosan káromkodom, bízva abban, hogy úgysem érti senki. Tudom, ez az én hibám, hogy nem tanulok a hibámból, de roppant bosszantó. Már írtam is a Polarnak, hogy nem lehet-e összevonni két edzést az online nyilvántartásban, mert így minden statisztika torzul, nyilván az én bénaságom miatt, de hátha van más béna is, akinek ez hasznos lenne. Egyelőre csak két e-mailt kaptam arról, hogy majd egyszer írnak e-mailt.

Így telt az edzésem, aktívan a kis problémáimmal, mint cipő, fájdalom, óra. Aztán volt egy szakasz, ahol befogtam a számat és abbahagytam a panaszkodást. Először egy biciklis férfi előzött meg, akinek az egyik lába műláb volt, és úgy tekert; tetőtől-talpig biciklis cuccban volt, jó bringával ment, amennyire meg tudtam állapítani, komolyan vette a sportolást. Utána egy srác futott el előttem, és ahogyan elolvastam a fehér-kék futópólóján a feliratot, angolul volt rajta valamilyen hasonló szöveg, mint fuss a diabétesz ellen, vagy hasonló, nem emlékszem sajnos pontosan. Szembe futott velünk egy fiatal lány, és amikor elhaladt mellette, ötösre emelte a kezét, amolyan bátorítóan. Elgondolkoztam, hogy vajon ismerik-e egymást, és ez egy baráti bátorítás, vagy a pólónak és a jó ügynek szól, és ki tudja, hogyan érintett a lány is benne. Én azt gondolom, hogy nem ismerhették egymást, mert inkább komolyság volt abban a highfiveban, mint vidámság, valahogy hiányzott a cinkosság. De nagyon tetszett a pillanat, igazán szép volt látni.