FUTÁS: 33 db

KM: 389,2

(Plusz 2 bicikli, 40 km, 1 úszás, 2 km)

600 métert és plusz egy futást adtam hozzá a fenti mérleghez (vagyis a Polar), sajnos ennyivel szolgálhatok csak. Az a nagy helyzet, hogy utoljára múlt csütörtökön próbáltam meg futni menni, és nem ment. A 30 km után hétfőn elég ramatyul volt a lábam, de úgy keddre viszonylag regenerálódott, meg is állapítottam magamban, hogy milyen csodálatos a szervezet, ahogyan összeszedi magát egy ilyen terhelés után. Viszont az izomgyulladásom nem akart javulni, és kénytelen-kelletlen beláttam csütörtökön, hogy jobb lesz, ha hazasétálok. Minden földre érkezésnél fájt az izom ezúttal, nyoma sem volt a korábbi állapotoknak, amikor éreztem egy kicsit, de nem akadályozott a futásban. 

Törtem a fejem, hogy mi legyen, és abban állapodtam meg magammal, hogy pihentetem, amennyit csak lehet, és elindulok a maratonon, lesz ami lesz - persze abban biztos vagyok, hogy tömérdek ideje van a lábamnak teljesen regenerálódni, és ezért nem is kétlem, hogy elinduljak. Kapok mindenfélét a környezetemtől, hogy meg tudom csinálni, nem lesz gond, hiszen mind agyban, mind izomban fel vagyok készülve rá, a lábam meg rendbe jön addig. Meg olyat is mondanak, hogy próbáljam meg a korábbi 30 km-t felülmúlni, tűzzem ki ezt célul. Olyat nem nagyon mernek, hogy hagyjam az egészet a fenébe. Jobb is!

Én a maratont tűztem ki, még ha nehéz is lesz. 42 195 méter.

Az a stratégiám, hogy pihentetem a lábam, így csak holnap fogok először kimenni futni, jó egy hét pihenés után, most hogy már lényegében teljesen elmúlt a fájdalom. Szedem a gyulladáscsökkentőt, lehet ennek is köze van hozzá, hogy szépen múlik. De azt vettem észre, hogy az elmúlt napok kimondottan sokat segítettek, amikor is elkezdtem jobb híján keresztedzéseket tartani. Szombaton elmentem az edzőterembe és bicikliztem egy fél órát csak úgy mulatságképp, majd leúsztam két km-t. Mindig is szerettem úszni, most is jól ment végül; nem tudom, hogy az órát néztem-e el, vagy ennyit fejlődtem volna a futástól, de még az úszás is sokkal gyorsabban ment, 51 perc alatt úsztam le a két km-t mellúszásban. Ha elnéztem, akkor 56 perc alatt, de még az is nagyon jó :) 

A biciklizést is mindig szerettem, bár továbbra is tartom, amit egyszer viccelődve mondtam, hogy a biciklizés a legkönnyebb sport a világon, hiszen ott csak ülni kell. Ma kimentem egy nagyot tekerni, elbicóztam három településsel odébb: kitekertem Barcelona széléhez, ott át a Besós folyón Badalonába, ahol a 30 km-es Maratest is volt. Onnan tovább mentem Montgat Alsó és Felsőig (Montgat és Montgat Nord), majd egészen El Masnou-ig gyönyörködtem a tájban, ott fordultam csak vissza, hogy még világosban hazaérjek. Hála Sz.nek, aki kölcsönadta a biciklis felszerelését, sisakkal együtt, hogy addig is edzhessek, amíg nem javul fel a lábam. 

Ezt az útvonalat egyébként imádom. Amikor Badalonában laktam, gyakran futottam el errefelé. Az út nagy része sajnos aszfalt, de a tengerparti sétányon vezet, azaz a tenger végig karnyújtásnyira van, nem győzi az ember befogadni a látványt, a hangokat, ahogy a sziklákhoz vagy a homokhoz csapódik az hatalmas víztömeg. Isteni sós volt a levegő, mert éppen nagy hullámzást fogtam ki, bár a szél kicsit durva volt, olyan 50-60 km/h-s erősséggel süvített, néha azt éreztem, hogy biciklivel együtt elfúj, és valóban, odébb is tolt ilyenkor mindig valamivel, egyszerűen képtelenség volt egyenesen haladni.

Nagyon szupi volt tekerni, de rájöttem, hogy én ízig-vérig futó vagyok. Kocsányon lógtak a szemeim minden egyes futó után, aki elhaladt, nagy irigységgel tekintettem le rájuk. Elmerengtem, hogy vajon kik azok, akik ugyanúgy a maratonra edzenek, és hogy vannak-e már vajon olyanok, akik a maratonra utaztak ide, mondjuk egy hosszú vakációval összekötve.

Lehet, hogy a maraton után könnyedebbre veszem a figurát, és többet fogok biciklizni, csak az aggaszt, hogy ott van bennem valami ősi türelmetlenség, ami csak a futást érzi igazán hatékony és kemény sportnak. Például ma letekertem 30 km-t, de meg se kottyant. Oké, persze, nem is kell, hogy ezt megérezzem, de mégis, mennyit kell ahhoz biciklizni, hogy az ember azt érezze, kifárasztotta a testét? Vagy egyszerűen a biciklisták annyit tekernek, hogy nincs idejük enni emellett, és ettől lesz jó alakjuk?

Tudom, igazságtalan vagyok, de én azt szeretem, amikor olyan jól esően kipurcanok. Hosszú ideje nem adta meg ezt már a futás sem igazán, de a maratoni készülés ismét kihívásokat jelentett a testemnek. Hát még a versenyek, a hosszú edzések! A víz is mindig ilyen hatással van rám, így az úszás is, vagy a pár órás strandröplabdázás is, valahogy kiszívja az erőmet: ezt imádom. 

Szóval nem tudom, mi lesz majd a maraton után, lehet, hogy szórakozásképp belekóstolok a biciklizésbe. Ha más nem, az az öröme megvan, hogy itt készítettem fényképeket is végre azokon a helyeken, ahol olyan jó volt mindig is futni, de sose volt nálam se telefon, se fényképező.

És ami a legfontosabb, nem pánikolok. Két hét van hátra a maratonig, és kimaradt egy teljes hét edzés, a legvégén. Úgy vagyok vele, hogy a 30-at le tudtam még futni, az volt a fontos, hogy addig a pontig jussak el. Innentől már csak formában kell tartanom magam, ha kell, más sportok és a futás kombinációjával, és nem szabad kimeríteni sem magam, hogy jó erőnléttel és nagy futókedvvel álljak majd a rajthoz.