FUTÁS: 28 db

KM: 322,1

Több félmaraton teljesítése van már a hátam mögött, de a bűvös 21 km-t eddig sosem léptem át, mindig szerényen és elégedetten álltam meg ezen a ponton. A maratonra készülve, bő egy hónappal a nagy nap előtt azonban eljött annak az ideje, hogy átlépjem ezt a küszöböt, először az életem során. 25 km-t tűztem ki magam elé, kényelmes, ráérős tempóban, ahogyan jól esik, csak annyi számított, hogy fejezzem be. Végül 26 km lett belőle, és egy percig sem unatkoztam!

Eredetileg vasárnap a hosszú futkározások napja, de ezen a vasárnapon sikerült reggel négy körül ágyba kerülnöm, így másnap felmértem az állapotomat, és arra jutottam, hogy a futással most inkább ártanék, mint használnék, és ezzel a lendülettel át is tettem hétfőre az edzést, jól felborítva ezzel a következő heti tervet. Merthogy kedden pihenni kell a nagy futás után, szerdán és csütörtökön nem tudok futni menni, így péntekig pihenés lesz. Sebaj, néha ilyen is van, a legfontosabb most már a hosszú futások lelkiismeretes megtartása, amelyek mind amolyan próbák a nagy napra. Biztosan a lelkiismeret-furdalásom futtatott velem még plusz egy km-t, annak ellenére, hogy hetente olyan 2-3 km-rel érdemes emelni a távot, nem pedig 5 km-rel... Na de erre nekem nincs időm, és ezzel a túlbuzgással párosított három hónapos felkészülésemmel be is léptem a félig kamikázé futók körébe. 

Hétfőn munka után, 6 körül indultam el futni, szerencsére éppen elkerültem az esőt, amiből már csak a tócsákat láttam a járdán a tenger felé sétálva. Amint megláttam a tengert, elállt a lélegzetem is. Mindig, minden alkalommal más, de időnként különösen gyönyörű tud lenni, és ez az este ezek egyike volt. Úgy éreztem, ez az égiek ajándéka, hogy ezzel a szépséggel is segítsenek, hogy lefussam azt a 25-öt, amit előtte még sohasem. Elsőre az volt a döbbenetes, ahogyan éppen tisztult az ég a város felett, előbújt a lassan a horizont felé közeledő nap, miközben a tenger mögött olyan sötét fekete felhők tornyosultak, hogy több árnyalattal világosabbnak tűnt nála a tenger. A fekete sötétség közepén egy szivárvány bontakozott ki, egyenesen a tengerből kinyúlva. Minden futó kitekeredett nyakkal futott a parton, oda-odapillantva a ritka látványra. Ahogyan telt az idő, és lejjebb kúszott a nap, a korábban feketés színű felhők fokozatosan mentek át rózsaszínbe majd egészen lilába, visszatükrözve a nap fényét a tengerre. Mindenki ámult a parton, az emberek nem tudták levenni a szemüket a jelenségről, csak egy-egy pillanatra néztek előre futás közben, és egymásra mosolyogtak. A szivárvány pedig megmaradt így is, lilás-rózsaszínes háttér előtt derengett, de még mindig ott festett az égen.

Beújítottam zene ügyileg, és egyszerűen rádiót hallgattam közben, és bevallom, egészen giccses hangulatba kerültem a látványtól, a zenétől. Pont a leglilább pillanatban játszották le Dani Martin mostani slágerét, ami az élet nagyságáról szól, hogyan játszik velünk, ad és vesz el, és hát én bizony megilletődtem, nem kicsit, főleg ezzel a körítéssel. Majd hirtelen, mintha elvágták volna, odatűnt a lila és rózsaszín festék, és maradt az egyre sötétedő égbolt. Ilyenkor mindig elgondolkozom, hogy fényképezőgéppel kellene futni járnom, mert ezek a pillanatok megismételhetetlenek - de legalább emlékeztetne valami rájuk. Most ugyanis hiába kutatom a neten, nem találok feltöltve képet. Így maradnak a szavak.

Mindezzel az ámulással elment olyan 9 km, a kedv és az erő megvolt, folytattam hát tovább. A terv szerint a szomszéd városba futottam volna át, miután a klasszikus barcelonai távot megtettem, azaz az Icariáról a Hotel Veláig, ott megfordultam volna, és átfutottam volna a strand másik végébe, a Fórumhoz. Itt elhagytam volna a várost, és átruccantam volna egészen Badalonába, majd onnan haza. Közben folytattam a gélek és egyéb frissítők tesztelését, és előre kigondolva, egy-egy kút mellett elfogyasztottam előbb egy sportolás közben fogyasztandó gyümölcskészítményt úgy a 9. km-nél, majd később, a 16. km-nél egy energiagélt. Azonban a természet közbeszólt. Hogy mi lehetett az oka, a gyümölcskészítmény, vagy az otthon elfogyasztott almák, energiaszeletek, esetleg az izotónikus ital? Nem tudom, de a végeredmény az lett, hogy úgy 10 km körül elkezdett fájni a hasam, és roppant határozottan, de WC-ért kiáltott. Így a Barcelona határán lévő Besós folyó hídján visszafordultam. Emellett az szólt, hogy Barcelona partvonalán több ötletem is volt, hogy vész esetén hol találok toalettet, másrészt a városon belül működik csak a közbicikli, amivel bárhonnan egy pillanat alatt otthon vagyok, ha kell. Így nem mertem elhagyni a város területét, inkább a közeli pláza felé vettem az irányt, hogy akkor nézzünk be oda.

Tudom, hogy nevetséges ez a téma, de ez akkor is egy komoly gond a számomra. Mert a futás időnként előhozza ezt a "problémát", gondolom ahogyan megerőltetem a hasamat, és rákapcsol az emésztésem, vagy nem is tudom, mi lehet a háttérben. Biztosan nem én vagyok az egyetlen futó, aki küzd ezzel, és nem egyszerű! A maratonra majd szépen betanulom, hogy pontosan hol találhatóak a mobil wc-k, mert így futni szenvedés, volt már rá példa, és nem vicces. Addig is, nem tudom, mitévő lehetnék, mintsem hogy nem távolodom nagyon el az ismert mosdóktól. A pláza látogatása megoldotta a gondjaimat, és újult erővel indultam neki a még hátra lévő 12-13 km-nek. Azonban ahogy a túlvégre értem, érdekes módon ismét nem sokkal a plusz energiabevitel után, megint előjött a kis "problémám". Lehet egyszerűen érzékeny volt a gyomrom, de ismét megoldást kellett találnom :) Hazafutottam akkor már, pontosan 21 km futás után, az eddigi ismert távon már túl voltam, és kis szünet után újra elindultam, hogy a még hiányzó négy kilométert letudjam, immár teljes sötétségben. Összefutottam egy ismerőssel a parton, de már nem álltam meg csevegni, hanem csak túl akartam lenni az egészen, úgy tetszett, hogy ezek a szünetek inkább kivettek az erőmből, mintsem hozzáadtak volna. Mivel a forduló úgy jött ki, végül 26 km is lett belőle, de itt már nagyon lassan, energiatakarékosan futottam, végülis még így is bírtam volna folytatni.

Ami durva, hogy amikor megálltam, na akkor nagyon fájni kezdett a vádlim, mindegyik, valami görcsszerű állapotba kerültek, amin a nyújtás azért segített, de egészen addig nem volt kellemes. Elképzeltem, vajon mi lesz 42 km után? És már látom magam, ahogyan csak elfekszem a füvön, betonon, ami akad, és nem mozdulok, mert nem tudok. Kezdem azt érezni, hogy a vádlim lesz a gyenge pontom a maratonon, pedig most éppen viseltem kompressziós vádliszorítót is - bár talán így is kevésbé fájt, mint múlt vasárnap a közel 21 km után, tehát mondhatjuk, hogy fejlődök, illetve használ a zokni is.

Hogy mi a tanulság? Nagyon hosszú lesz a maraton. Azzal, hogy lefutottam 26 km-t, még mindig nem értem közelébe sem a nehézségeknek, így nem sokat jelent, hogy ezt a távot végülis teljesítettem, legalábbis olyan tekintetben, hogy nem lebbent fel a függöny ezzel a 30 feletti nehézségekről, nem nézhettem bele ebbe egy pillanatra sem. Viszont fontos visszajelzés, hogy tudok többet futni, gond nélkül (itt most a toalett az nem számít a gondok közé). Azt nem tudom, hova tegyem, hogy mennyire lelassultam a végére, jó 30 mp-cel lassabb km-eket futottam: egyszerűen ez lesz a várható, mert esetleg túl erősen kezdtem, vagy kivett belőlem a hasprobléma, vagy ahogyan nő a fáradtság, a lassulás mindenképpen egyenes következménye ennek? Hát majd a 30 km után talán okosabb leszek. Most vasárnap Barcelona félmaraton, így szervezett keretek és nagy tömeg közepette nézhetem meg mindezt. Juhéj!