FUTÁS: 34 db

KM: 392,5

(Plusz 4 bicikli, 92 km, 1 úszás, 2 km)

Egy hét van a maratonig, akármi is lesz, egy hét múlva pont ott leszek, vagy küzdök még, vagy már végeztem, vagy elakadtam, de ott leszek valahol az utcákon, a maraton jegyében.

Éjjel azt álmodtam, hogy fél kilenc van, én épp csak kinyitottam a szememet a maraton reggelén, és csak reménykedhetek abban, hogy kilenckor kezdődik a verseny, és még valahogyan odaérek időben. Indult is a kapkodás, mindenféle zavaros dolgok közepette, majd végül kiderült, hogy negyed kilenckor kezdődött a verseny. Hívtam P.-t, és ő csodálkozva kérdezte, hogy hogy nem futok, és eszembe jutottak a barátaim, akik ott várnak, zselével az útvonalon, és közben az is eszembe jutott, hogy a mezt és a rajtcsomagot is elfelejtettem felvenni.

Most meg is néztem, 8:30-kor kezdődik majd a futás. Jó tudni.

Hogy hogyan állok? Szarul, de büszkén, mondhatnám, de még a büszkét sem érzem. Kedden kimentem futni, hogy megnézzem, hogy teljesít a lábam, és ugyan le tudtam futni a 3 km-t, de éreztem közben a lábamat nagyon is. Azóta nem futottam, és ma vasárnap van. Lényegében két hete nem futottam egy rendeset, és egy hét múlva le akarom futni a maratont. Őrültségnek hangzik az ötlet.

Hogy ne épüljek le teljesen, biciklizgetek. Találtam egy remek helyet, és egyébként be kell vallanom, hogy tetszik a változatosság. A Besós folyó partjára járok tekerni, kiépítettek mellette egy zöldövezetet, körülbelül 6 km hosszan, bicikliúttal, ahol rengeteg bringás, gördeszkás van, a füvön futók sora, a vízparton kutyasétáltatók, a folyóban vízimadarak. Idilli a helyszín, nem győzök gyönyörködni benne, ahogyan végigszáguldok biciklivel, hiszen itt nincsen se közlekedési lámpa, se semmilyen akadály, ami miatt meg kellene állni. Ide eltekerni és hazajönni körülbelül 20 km. Nem sok, de valamilyen mozgásnak már nem rossz. Ha még egyet karikázok másfelé is, akkor már megvan a 30 km könnyedén.

Ma viszont ismét meg fogom próbálni a futást, nem vagyok nyugodt, sőt, kimondottan aggaszt ez a helyzet. Nem kell nagy Freudnak lenni ahhoz, hogy tudjam, az álmom sem volt véletlen. Nem érzem magam felkészültnek, nem bízom magamban eléggé, és keresek egy olyan megoldást, ahol a büszkeségem viszonylagos megtartásával hagyhatnám ki a maratont, ahol nem kellene szembenéznem azzal, hogy kudarcot vallottam.

Gondolkoztam ezen sokat, mert ugye olyan átkozottul eredmény orientált vagyok, annyira akarom, hogy amit a fejembe vettem, azt meg is csináljam. Ez egy erény, hogy az embernek van kitartása, akaratereje. De hol van az a pont, amikor átfordul szimpla hülyeségbe? Az emberek nagy része már most azt mondja, hogy nem kellene elindulnom, és talán igazuk van. De ők nem tudják, hogy milyen érzés ennyit dolgozni valamiért, és talán az is benne van ebben, hogy mivel ők ezt tanácsolják, ezért van az, hogy nem ők futják le a maratont - kell ehhez egy olyan elszántság, amire az emberek nagy része már régen legyint, hogy hülyeség. Ugyan ki az, aki ideális körülmények közt futja le az első maratonját? Senki, a legtöbb embernek rengeteg kétséget, fájdalmat kell leküzdenie, és ez az, ami megkülönbözteti a maratonfutót, hogy ezekkel is szembenéz és a saját gyengeségével is egyaránt.

Mindeközben pont az ellenkezőjét is megállapítottam magamban már. Ahogyan bicikliztem és elnéztem a tájat, az embereket, rájöttem, hogy én már hosszú évek óta az az ember vagyok, akinek az élete része a sportolás, akár futok, akár tekerek, úszok vagy a szörfözést próbálgatom. És ez tökéletesen független attól, hogy jövő vasárnap lefutom-e a maratont vagy sem. Mindez hatalmas elégedettséggel tölt el, büszke vagyok magamra. Hihetetlen sokat nyertem a sport által. Egészségesebb vagyok, izmos lábaim vannak, kerek fenekem, még ha viccesen is hangzik, de erre valóban büszke vagyok. Ahogyan arra is, hogy leszoktam a dohányzásról, és arra is, hogy le tudok futni könnyedén egy félmaratont, ha a hosszabb távokkal meg is gyűlik a bajom. És arra, hogy mint valami regényesen kemény nőci, én kimegyek futni esőben, szélben, fagyban, melegben, bármilyen időben, amikor mások bekuckóznak és az a kevés ember, aki az utcán jár, csodálkozva néz rám, hogy ez aztán nem normális! Nem is tudják, hogy nincs annál jobb, mint amikor a lágy eső simogatja az ember arcát és hűti a bőrét. De akár a szélsőséges körülmények közt futás is remek, mert akkor azt érzem, hogy milyen erős vagyok, és nem ijedek meg a természettől. Persze eszembe jut, amikor a Margit-szigeten olyan viharba keveredtem, hogy szó szerint az életemért futottam az olyan sűrű jégesőben, ahol a túlpartot is csak homályosan lehetett kivenni, és rettegtem, mikor dől rám egy fa vagy csap belém a villám. 

Büszke vagyok arra is, hogy volt egy tervem, és az elmúlt hónapokban tartottam magam hozzá, még ha sokszor nem is volt kedvem kimenni futni, és fáradt voltam, elcsigázott a megnövelt kilométerektől. Talán ez is bennem van, hogy az elmúlt két hétben nem egyszerűen a könnyebb utat választottam, hogy ne kelljen tovább küzdeni, és nem ezért fáj a lábam? Nem küzdhettem volna keményebben, hogy mégis megtaláljam a módját az edzésnek? 

Igazából ez az, ami miatt rosszul érzem magam, hogy magamat okolom a történtekért: valahol azt gondolom, hogy én tehetek róla. Ami persze ostobaság, de talán azzal, hogy ezt leírom, feloldom ezt a gondolatot. 

Inkább próbálok arra koncentrálni, hogyan építsem fel magamban újra az önbizalmamat, a hitemet magamban, hogy a szünet és a nehézségek ellenére is meg tudom csinálni a maratont. Biztos, hogy nehéz lesz, szenvedés, de képes vagyok rá így is, két hét alatt nem veszíthetem el az edzettségemet. Ez az, amire a következő egy hétben agyilag készülnöm kell. Hogy meg tudom csinálni igenis!

Szükségem lenne végre egy olyan futásra, ahol azt érzem, hogy el tudnék futni így a végtelenségig. Kell az önbizalmamnak nagyon.

FUTÁS: 33 db

KM: 389,2

(Plusz 2 bicikli, 40 km, 1 úszás, 2 km)

600 métert és plusz egy futást adtam hozzá a fenti mérleghez (vagyis a Polar), sajnos ennyivel szolgálhatok csak. Az a nagy helyzet, hogy utoljára múlt csütörtökön próbáltam meg futni menni, és nem ment. A 30 km után hétfőn elég ramatyul volt a lábam, de úgy keddre viszonylag regenerálódott, meg is állapítottam magamban, hogy milyen csodálatos a szervezet, ahogyan összeszedi magát egy ilyen terhelés után. Viszont az izomgyulladásom nem akart javulni, és kénytelen-kelletlen beláttam csütörtökön, hogy jobb lesz, ha hazasétálok. Minden földre érkezésnél fájt az izom ezúttal, nyoma sem volt a korábbi állapotoknak, amikor éreztem egy kicsit, de nem akadályozott a futásban. 

Törtem a fejem, hogy mi legyen, és abban állapodtam meg magammal, hogy pihentetem, amennyit csak lehet, és elindulok a maratonon, lesz ami lesz - persze abban biztos vagyok, hogy tömérdek ideje van a lábamnak teljesen regenerálódni, és ezért nem is kétlem, hogy elinduljak. Kapok mindenfélét a környezetemtől, hogy meg tudom csinálni, nem lesz gond, hiszen mind agyban, mind izomban fel vagyok készülve rá, a lábam meg rendbe jön addig. Meg olyat is mondanak, hogy próbáljam meg a korábbi 30 km-t felülmúlni, tűzzem ki ezt célul. Olyat nem nagyon mernek, hogy hagyjam az egészet a fenébe. Jobb is!

Én a maratont tűztem ki, még ha nehéz is lesz. 42 195 méter.

Az a stratégiám, hogy pihentetem a lábam, így csak holnap fogok először kimenni futni, jó egy hét pihenés után, most hogy már lényegében teljesen elmúlt a fájdalom. Szedem a gyulladáscsökkentőt, lehet ennek is köze van hozzá, hogy szépen múlik. De azt vettem észre, hogy az elmúlt napok kimondottan sokat segítettek, amikor is elkezdtem jobb híján keresztedzéseket tartani. Szombaton elmentem az edzőterembe és bicikliztem egy fél órát csak úgy mulatságképp, majd leúsztam két km-t. Mindig is szerettem úszni, most is jól ment végül; nem tudom, hogy az órát néztem-e el, vagy ennyit fejlődtem volna a futástól, de még az úszás is sokkal gyorsabban ment, 51 perc alatt úsztam le a két km-t mellúszásban. Ha elnéztem, akkor 56 perc alatt, de még az is nagyon jó :) 

A biciklizést is mindig szerettem, bár továbbra is tartom, amit egyszer viccelődve mondtam, hogy a biciklizés a legkönnyebb sport a világon, hiszen ott csak ülni kell. Ma kimentem egy nagyot tekerni, elbicóztam három településsel odébb: kitekertem Barcelona széléhez, ott át a Besós folyón Badalonába, ahol a 30 km-es Maratest is volt. Onnan tovább mentem Montgat Alsó és Felsőig (Montgat és Montgat Nord), majd egészen El Masnou-ig gyönyörködtem a tájban, ott fordultam csak vissza, hogy még világosban hazaérjek. Hála Sz.nek, aki kölcsönadta a biciklis felszerelését, sisakkal együtt, hogy addig is edzhessek, amíg nem javul fel a lábam. 

Ezt az útvonalat egyébként imádom. Amikor Badalonában laktam, gyakran futottam el errefelé. Az út nagy része sajnos aszfalt, de a tengerparti sétányon vezet, azaz a tenger végig karnyújtásnyira van, nem győzi az ember befogadni a látványt, a hangokat, ahogy a sziklákhoz vagy a homokhoz csapódik az hatalmas víztömeg. Isteni sós volt a levegő, mert éppen nagy hullámzást fogtam ki, bár a szél kicsit durva volt, olyan 50-60 km/h-s erősséggel süvített, néha azt éreztem, hogy biciklivel együtt elfúj, és valóban, odébb is tolt ilyenkor mindig valamivel, egyszerűen képtelenség volt egyenesen haladni.

Nagyon szupi volt tekerni, de rájöttem, hogy én ízig-vérig futó vagyok. Kocsányon lógtak a szemeim minden egyes futó után, aki elhaladt, nagy irigységgel tekintettem le rájuk. Elmerengtem, hogy vajon kik azok, akik ugyanúgy a maratonra edzenek, és hogy vannak-e már vajon olyanok, akik a maratonra utaztak ide, mondjuk egy hosszú vakációval összekötve.

Lehet, hogy a maraton után könnyedebbre veszem a figurát, és többet fogok biciklizni, csak az aggaszt, hogy ott van bennem valami ősi türelmetlenség, ami csak a futást érzi igazán hatékony és kemény sportnak. Például ma letekertem 30 km-t, de meg se kottyant. Oké, persze, nem is kell, hogy ezt megérezzem, de mégis, mennyit kell ahhoz biciklizni, hogy az ember azt érezze, kifárasztotta a testét? Vagy egyszerűen a biciklisták annyit tekernek, hogy nincs idejük enni emellett, és ettől lesz jó alakjuk?

Tudom, igazságtalan vagyok, de én azt szeretem, amikor olyan jól esően kipurcanok. Hosszú ideje nem adta meg ezt már a futás sem igazán, de a maratoni készülés ismét kihívásokat jelentett a testemnek. Hát még a versenyek, a hosszú edzések! A víz is mindig ilyen hatással van rám, így az úszás is, vagy a pár órás strandröplabdázás is, valahogy kiszívja az erőmet: ezt imádom. 

Szóval nem tudom, mi lesz majd a maraton után, lehet, hogy szórakozásképp belekóstolok a biciklizésbe. Ha más nem, az az öröme megvan, hogy itt készítettem fényképeket is végre azokon a helyeken, ahol olyan jó volt mindig is futni, de sose volt nálam se telefon, se fényképező.

És ami a legfontosabb, nem pánikolok. Két hét van hátra a maratonig, és kimaradt egy teljes hét edzés, a legvégén. Úgy vagyok vele, hogy a 30-at le tudtam még futni, az volt a fontos, hogy addig a pontig jussak el. Innentől már csak formában kell tartanom magam, ha kell, más sportok és a futás kombinációjával, és nem szabad kimeríteni sem magam, hogy jó erőnléttel és nagy futókedvvel álljak majd a rajthoz.