FUTÁS: 21 db

KM: 218,7

Tegnapra egy laza 12 km-t írt elő a terv, így kihasználtam, hogy csütörtök esténként a BeerRunners nevű társaság is szokásos ülését tartja, és becsatlakoztam hozzájuk. Igazából egy sima futóklubról van szó, sőt, talán még egy fokkal lazább keretekről. Olyan emberek gyűlnek össze, akik szeretnek futni, így találkozunk, elmegyünk közösen futni egyet a parton, majd betérünk egy szimpatikus bárba, ahol kollektívan elfogyasztunk egy-egy sört a mozgás örömére. 

Szeptemberben már a csoporttal tartottam egyszer, emlékszem, a nagy melegben elég nagy szenvedés volt tartanom a tempót, amit diktáltak, habár nem mondanám, hogy gyorsan futottak volna a többiek. Amolyan beszélgetős tempóban haladtak, csak emlékszem, akkor éppen nekem ez egy kicsit sok volt, de a konok fejem igyekezett így sem lemaradni. Ilyenkor jön a dilemma, mi a jobb: magamban futni, a saját tempóm és kedvem szerint, vagy másokkal, mert az szórakoztatóbb, plusz motivációt adhat és kihívásokra sarkall. 

A lényeg, hogy az egész futás alatt azon morfondíroztam, hogy ez mekkora szenvedés és semmi értelme, hogy itt kullogok a többiek után, minden erőmmel, miközben ők előttem lazán beszélgetnek. A futásban pont az a szép, hogy mindenki önmagához hasonlítja magát, nem pedig másokhoz, mint például ezekhez a fitt, x maratont maguk mögött tudó férfiakhoz, akik persze, hogy gyorsabbak nálam. El is határoztam, hogy na én ide soha többet, míg el nem jutottunk ahhoz a ponthoz, hogy visszaértünk a kiindulópontunkhoz és kiültünk a tengerparton lévő uszoda büféjébe sörözni. Olyan kellemes, befogadó és vidám hangulat uralkodott, úgy örültek a fiúk nekünk, lányoknak, hogy nagyon jól éreztem magam, és egy másodperc alatt elfeledkeztem a szenvedéseimről, és elhatároztam, hogy én ide mindig jövök! 

Beer Runners: több, mint futás!

Azóta eltelt pár hónap, és valahogy mégsem jutottam soha el. Milyen sokszor vagyunk ezzel így, hogy megtetszik valami, de aztán az élet elsodor és ugyan szeretnénk, de mégsem keressük eléggé a lehetőséget. Kellett ez a maratoni elhatározás és a rám váró végtelen számú edzés, hogy újra becsatlakozzam, röpke négy hónappal később.

Amilyen kis eminens vagyok, futva mentem már a találkozó helyszínére is, hogy nyerjek pár km-t, mert a táv általában olyan 9-10 km szokott lenni, az uszodától a Fórumig majd vissza - nekem pedig 12 km-t írt elő ugye a terv. Összegyűltünk, fotózkodtunk az egyenpólóban, amit a szervező srác osztogatott, majd elindultunk futni. Kicsit aggódtam, hogy bírom a tempót tartani és hogy a lábam vajon fog-e fájni az új cipőmben. Legnagyobb örömömre most én is beszélgettem, na jó, nem az élmezőnyben, de simán bírtam. Látszik, hogy megvan az eredménye az intervall edzéseknek, ennek nagyon örültem. A lábam is jól viselkedett, egy kicsit a végén éreztem, hogy mintha kezdene fájni a szokásos helyen, de akkor már 10 km volt bennem, így mindenképpen látszik a javulás. 

Nyújtottunk, majd irány a bár, ahol már vártak minket azok, akik kisebb kört tettek, így hamarabb elkezdték a második felvonást, azaz a sörözést. Nagyon hangulatos helyen voltunk, ahol ráadásul pont megérkeztünk a csütörtök esti szokásos kvízre. Heti egyszer amolyan műveltségi vetélkedőt tartanak a bárban; mindenki kiteszi az okostelefonját a kosárba, hogy ne lehessen csalni, jönnek a kérdések, a sok turistára tekintettel spanyolul és angolul. Nagyon jó kis kérdések voltak, és külön szórakoztató volt az utolsó tíz kérdés, ahol dalokat kellett felismerni, és visszaköszönt például az általános iskola nyolcadik osztályából az Ace of Base All that she wants régi slágere. Mellesleg meg is nyertük a vetélkedőt, így a fogyasztásunkat a bár állta.

Úgy tűnik, tarol az Asics népszerűségben

Nem csak a hangulat volt remek, de ezek az emberek pont olyan lököttek, mint én, és néha jó hasonszőrűekkel eltölteni az időt. Elég muris volt, hogyan dicsérték meg a csodacipőmet, hogyan vitattuk meg, hogy kinek mennyire pronál a lába, kinek hol fájnak az ízületei a futástól, mire kell ügyelnie, és hasonlók. Megnyugtatott az egyik srác, hogy teljesen normális, hogyha az ember átáll egy olyan cipőre, ami kompenzálja a pronálást, akkor az ideiglenesen megviseli a lábat, de neki például egyáltalán nem jött elő a térdfájása többet. Szó esett maratonokról, edzésekről, mindenről, ami úgy igazán csak azt érdekli, aki szenvedélyes futó. Csoportfotónál készült egy olyan kép is, amin csak a csodacipőink voltak, hiszen mindenkinek a személyisége benne rejlik egy kicsit a cipőjében... Azért nem voltunk ennyire kockák, volt ott sok nevetés, tánc és fiesta hangulat is. De azért, mégiscsak, mindenki ízig-vérig futó volt, és jó volt futókkal eltölteni egy estét. 

Biztosan a kellemes este hatására, de álmomban maratont futottam, könnyedén, élvezettel, és nem jött elő a fal sem. Milyen csodálatos volt! :)

FUTÁS: 19 db

KM: 196 

A legutóbbi bejegyzés óta volt egy nagyon jó kis futásom, a régi cipőmben, amikor is tele voltam energiával és nagyon jól ment a futás. 10 km-t kellett volna megtennem normál tempóban, mert a terveim szerint csapatban edzettem volna, de aztán variálnom kellett, az edzéstípus meg megmaradt. Hogy ne legyen unalmas, még pár repülővágtát is tettem bele, ami nagyon tetszett, bár utána rendesen kellett kapkodnom a levegőt.

Vasárnap hosszú futás volt soron, szokás szerint, és nem kis félelemmel indultam neki, hogy vajon hogyan muzsikál majd az új cipőben a lábam. Adtam még neki esélyt, bár gondolatban már többször visszavittem a boltba. A félelmem nem volt alaptalan, pontosan 6 km után ismét elkezdett fájni a lábam, ugyanott, a jobb lábam elülső párnájának a közepén. A zsibbadás viszont enyhébb volt, lehet annak is köszönhetően, hogy közben hordtam itthonra is a cipőt hébe-hóba, ahogy az edzőm tanácsolta. Minden szakirodalom írja, hogy ahogyan nőnek a kilométerek, úgy tágul az ember lába, és én ennek tudom be ezt a zsibbadást, érzem, hogy ez lesz a háttérben. Hosszban jó a cipő, de szélességben szűkebb, mint amihez hozzászoktam. Bízom benne, hogy hozzáalakul szépen a lábamhoz, és ez is megszűnik. 

A talpamban lévő fájdalommal kísérleteztem egy sort. Futottam lassabban, máshogyan, amire a fájdalom is hol eltűnt, hol előjött, míg 8 km-nél már nagyon visszhangzott a fejemben az edzőm mondata, hogy fájó lábbal nem futunk egy km-nél többet, és leálltam, hogy kicsit megmozgassam a talpamat. Levettem a cipőt szépen, megmozgattam a párnáimat a talpamon, és amikor újra futni kezdtem, mintha csoda történt volna, eltűnt a fájdalom. Legalábbis a következő négy km-re, amikor újra előjött, én pedig újra megmozgattam, és újra tovaszállt. 

Biztatónak tartom, hogy egyrészt sokkal enyhébb volt ezúttal a fájdalom, mint első alkalommal, másrészt pedig egy kis mozgatásra eltűnt. Lehet, hogy lesz még ebből rendes cipő-futó kapcsolat?

Amin bosszankodtam ezúttal, az a saját hülyeségem volt. Képtelen vagyok megtanulni kezelni ugyanis az órán a Pause és a Stop funkciókat. Az előző órámnál belém rögzült, hogy amelyik gombbal szüneteltetem a mérést, azzal indítom utána újra. Hát, a Polarnál ez nem így van, itt egy másik gombbal kellene újra elindítani, míg ha ugyanazt a gombot használom, akkor azzal végleg leállítom a szüneteltetett edzést. Nem először fordul velem elő, hogy az edzést emiatt két darabban rögzítem, mert a felénél véletlenül leállítom, és kezdhetek egy vadi új edzést. Ilyenkor mindig hangosan káromkodom, bízva abban, hogy úgysem érti senki. Tudom, ez az én hibám, hogy nem tanulok a hibámból, de roppant bosszantó. Már írtam is a Polarnak, hogy nem lehet-e összevonni két edzést az online nyilvántartásban, mert így minden statisztika torzul, nyilván az én bénaságom miatt, de hátha van más béna is, akinek ez hasznos lenne. Egyelőre csak két e-mailt kaptam arról, hogy majd egyszer írnak e-mailt.

Így telt az edzésem, aktívan a kis problémáimmal, mint cipő, fájdalom, óra. Aztán volt egy szakasz, ahol befogtam a számat és abbahagytam a panaszkodást. Először egy biciklis férfi előzött meg, akinek az egyik lába műláb volt, és úgy tekert; tetőtől-talpig biciklis cuccban volt, jó bringával ment, amennyire meg tudtam állapítani, komolyan vette a sportolást. Utána egy srác futott el előttem, és ahogyan elolvastam a fehér-kék futópólóján a feliratot, angolul volt rajta valamilyen hasonló szöveg, mint fuss a diabétesz ellen, vagy hasonló, nem emlékszem sajnos pontosan. Szembe futott velünk egy fiatal lány, és amikor elhaladt mellette, ötösre emelte a kezét, amolyan bátorítóan. Elgondolkoztam, hogy vajon ismerik-e egymást, és ez egy baráti bátorítás, vagy a pólónak és a jó ügynek szól, és ki tudja, hogyan érintett a lány is benne. Én azt gondolom, hogy nem ismerhették egymást, mert inkább komolyság volt abban a highfiveban, mint vidámság, valahogy hiányzott a cinkosság. De nagyon tetszett a pillanat, igazán szép volt látni.