FUTÁS: 36 db

KM: 446,9

(Plusz 4 bicikli, 92 km, 1 úszás, 2 km) 

Elérkeztem az utolsó bejegyzéshez, amiben azt próbálom megörökíteni, rögzíteni valahogyan, hogy milyen is volt lefutni a maratont, merthogy a rengeteg kétség ellenére sikerült tegnap, lefutottam a 42 km-t, Barcelonában, ebben a fantasztikus városban!

Annyi gondolat kavarog a fejemben, hogy attól tartok, kicsit kapkodó leszek, de talán nem baj :) Már a cím is elgondolkoztatott, mert megállapítottam magamban, hogy személyesen egy nőt sem ismerek, aki lefutotta volna a maratont. Fiúkat igen, többet is, de nőt nem. Mi lehet ennek az oka vajon? De most nem keresem a választ, nem megyek bele sem a női-férfi egyenrangúság kérdéseibe, sem a különböző izomzatba és genetikába, sem abba, hogy melyik nemnek melyik sport fekszik vajon jobban...  

Próbálom inkább krónika jelleggel elmondani, hogy mi is történt, hogy megmaradjon az emlékeimben. Az utolsó egy hétben akartam írni, de valahogy mindig visszatartott valami. Viszonylag nyugodt voltam, és úgy éreztem, ha írok, akkor csak a kétségeknek adok hangot, így inkább csendben maradtam, néztem sorra a motiváló videókat, leírásokat, némán. A lábam az fájt, így tényleg voltak kétségek, egészen az utolsó pillanatig, szó szerint, mert konkrétan sántítva kezdtem el az első maratonom első kilométereit. 

A nagy napon rengeteg jó tanács visszhangzott a fejemben, így amennyire tudtam, bemelegítettem, nézve a rengeteg embert körülöttem, akik mind hasonló kétségekkel indultak neki a távnak, sokan az első maratonjukra készülve. Sajnos a bemelegítés nagy része a tojtojhoz sorban állás közben történt meg, fél 9-kor jutottam be, 35 perc sorban állás után, és ugye fél 9-kor kezdődött a verseny. Azért nem izgultam, mert sejtettem, hogy eltart egy darabig, mire mi, a lilák, azaz a 4 óra felettiek elrajtolunk, és így is lett. Közel 18 ezren neveztünk, és jó 20 perc volt, mire áthaladtam a rajton. Előtte az AC\DC Thunder-je szólt, erről a számról már mindig az a csodálatos hangulat fog az eszembe jutni: az emberek izgatottak, várják a nagy pillanatot, sokan ugrálnak a zenére, egymásra mosolyognak, kissé idegesen, valami biztatót kiabál a szpíker a mikrofonba, majd óriási taps szól, mind tapsolunk, mindenki felpörgött állapotban van az adrenalintól, és végre elindulhatunk, mind elkezdünk futni, mert ez az, amiért jöttünk, ez az, amiért keményen dolgoztunk az elmúlt hónapokban. Hogy lefussuk a 42 km-t. Ami, már rég sejtem, hogy nem a futásról szól és nem a kilométerekről. Hanem arról, hogy az ember megmérettesse magát, hogy vajon tud-e olyan kitartóan elkötelezett lenni egy cél iránt, hogy végigvigye a felkészülés időigényes hónapjait, hogy pozitívan lendüljön át a pánikon, a kétségeken, a kérdéseken, hogy vajon meg tudja-e csinálni. És a nagy napon, a felkészüléstől függő mértékben, de mindannyiunknak hatalmas kihívás teljesíteni. Főleg úgy, hogy élvezzük is közben. Talán erre vagyok a legbüszkébb, hogy közben végig volt annyi erő bennem, hogy a testemet talán már csak vonszoltam, de lélekben mindig azonnal legyőztem a negatív hangokat, és csak a megerősítőket voltam hajlandó meghallani.

Rögtön a rajtnál szokták az emberek ugye elfutni az elejét, köztük én is sokszor, de ezúttal nem. Biztosan azért sem, mert mint már említettem, sántítva kezdtem el futni, ami azért elég béna egy maratonon, ahol még 42 km vár az emberre. Úgy voltam vele, hogy reménykedtem abban, hogy hagytam pihenni eleget a lábamat, és ha az rendben lesz, akkor nem állíthat meg semmi sem, akkor meg tudom csinálni, akkor is, ha nem edzettem az utolsó három hétben lényegében semmit. Korábban két módon fájt a lábam: az egyiknél a fájdalom pár kilométer után elmúlt, a másiknál viszont nem, és haza kellett sétálnom pár száz méter után csalódottan. Igyekeztem nagyon pozitívan gondolkozni, beszélgettem a lábaimmal, hogy mennyire erősek és egészségesek, és magamnak is hasonló pozitív mantrákat hajtogattam, hogy egészséges vagyok, hogy erős vagyok, és ilyeneket, hogy ezzel is megszüntessem a fájdalmat. Nem tudom már, pontosan hogyan csináltam, miket mondtam, de bejött, és olyan 7-10 kilométer után már egyáltalán nem éreztem a megszokott fájdalmat. Lehet, hogy a testem eddigre termelt annyi boldogsághormont, hogy az kábította el a fejemet, nem tudom. A lényeg, hogy ugyan nem éreztem magam remek kondiban, de nem fájt a lábam, és nekem ez már elég volt. Egyébként is, amikor felmerült bennem, hogy mi minden mehet rosszul, és hogy például ilyenkor merül le az ember kütyüje, akkor volt egy ilyen magamban is alig kimondott egyezségem az égiekkel, hogy minden balul üthet ki, lemerülhet az órám, elkerülhetem a barátokat, rám jöhet a szokásos hasgörcs, vagy bármi történhet, ezekkel megbirkózom, csak a lábam bírja. 

Így aztán nem is igazán lepődtem meg, amikor kiírta az órám olyan 6 kilométer után, hogy a pulzusmérő szenzor eleme lemerülőben van. Hát ha így kell lennie, legyen, gondoltam, én itt maratont futok, kit izgat a pulzusmérés, amíg a lábam működik. Lehet ez csak egy próba volt, hogyan reagálok, mert aztán kibírta a pulzusmérő még a következő 4-5 órában, minden gond nélkül :) Mondjuk utólag láttam, hogy volt, hogy 226-os pulzust mért, ami fizikai képtelenség, de ezt már a Maratesten is észrevettem, hogy néha megbolondul, és nagyon fura adatot rögzít, miközben biztos vagyok benne, hogy még csak különösen magas sem volt akkor a pulzusom.

Az útvonal csodás volt, aki nem járt még Barcelonában, annak nagyon ajánlom városnézésnek is, mert tényleg mindenhol jártunk, ahol csak érdemes, a Montjuic-öt leszámítva, na de ezt nem bántam, hogy nem volt hegymászás a dologban, no meg a start\cél végülis a Montjuic lábánál volt, a híres zenélő szökőkút mellett. Elkanyarodtunk a Camp Nou felé, bevallom, a stadionnál még sosem jártam, és itt köröztünk az első tíz km-en. Ez azért érdekes, mert ez Barcelona magasabb része, azaz itt egy 60 méteres szintemelkedéssel indítottunk. De megnéztük jó turista módjára a Sagrada Familiát, a Torre Agbart, a Katedrálist, a Bornt és a Gótikus negyedet, a Passeig de Gracián a két Gaudi-házat, a Két Tornyot, a tengerpartot, a Plaza Catalunyát, a Kolumbusz-szobrot, a Parc de la Ciutadellát, és elfutottunk a Diadalív alatt (Arc de Triumf).

Közben kezdett tűzni a nap, már reggel 8-kor is kellemesen melegítette a nap a hátamat, a WC előtt sorban állva, és később 25 fokra melegedett fel a levegő, kicsit már túl melegen is tűzött a nap. Nem szeretek melegben futni, nekem az ideális a 10-15 fok, akár még essen is, de érdekes módon annyira el voltam foglalva minden mással, hogy közben az eszembe sem jutott, hogy miért van ilyen meleg, pedig biztos ez is sokat kivett belőlünk. Az többször eszemben volt, hogy kérek naptejet a barátoktól, de amikor elhaladtam előttük, átadták a zselét és szurkoltak nekem, akkor mindig kiment a fejemből a sok dolog, amit futás közben mondtam nekik, gondolatban. 

Az első 10 km tehát amolyan felfele futás volt, szép lassan szoktatta magát az ember ahhoz, hogy hát ez nem lesz rövid, viszont hosszú annál inkább. Megfogattam azt a tanácsot, hogy a végére nem is gondoltam, és úgy álltam hozzá, hogy én most futok egész nap, szépen lassan, nem is kell másra gondolni, majd 30 után kezdődik a maraton, és akármelyik ponton is voltam, igyekeztem egy állandó állapotnak felfogni a futást, nem pedig olyannak, ami egyszer véget ér. Beszélgettem egy kicsit egy Francesco nevű, 50-60 közötti futóval, akinek ez a 11. maratonja volt, Barcelonában az első ezidáig, és mesélt kicsit a többi városban lefutott maratonjairól. Előálltam egy kis országimázzsal akkor már, hogy Budapesten is fussa le, mert milyen szép is az. Aranyos volt, kevert angol-olasz-spanyol nyelven elmagyarázta, hogy ő Francescoval fut, azaz önmagával, ne aggódjak, csak fussak én is a magam tempójában, jó az. Volt egy lány, aki a Camp Nou-nál, a Barca stadionnál megkért valakit, hogy fotózza le ezzel a háttérrel, és ahogy néztem, ugyanezt tette a Sagrada Familiánál is.

A második tízes eleje hamar elment, eseménytelenül, aztán úgy a 15. kilométernél történt valami, bennem. Talán a zene, vagy az, hogy bírta a lábam, és felfogtam, hogy akkor már végig fogja bírni valószínűleg, nem tudom... de hirtelen elöntöttek az érzelmek, átéreztem, hogy mit is csinálok, hol is vagyok, hogy én maratont futok, ami már réges-régen az álmom volt, amiért egy csomót tettem, és felvillant bennem a kép, hogy én ma maratonista lehetek. Mindezek együtt olyan érzelmi rohamot eredményeztek, hogy a legkisebb impulzusra is sírni támadt kedvem a meghatottságtól, a boldogságtól, többször elhomályosult a szemem, kezdett legörbülni a szám, és erőnek erejével tartottam vissza magam, nehogy kisírjam magamból az energiát. Egy idősebb olasz nőnek olaszul volt a pólója hátára nyomtatva valami olyasmi, hogy az álma mindig is az volt, hogy maratont fusson, és ez az első maratonja, és tele volt a barátok és a család aláírásával. Egy apuka a gyerekekkel egy táblát tartott, rajta spanyolul a feleségnek, hogy A családod veled van és mindenben támogat. Ezek mind olyan impulzusok voltak, amiktől egyszerűen elöntöttek az érzések, és meghatódtam magamon, rajtuk, a világon, és bennem világbéke lett. Sosem éreztem még ennyire durván sport közben ezt az elérzékenyült állapotot, mintha valami bódogságos drog hatása alatt álltam volna. Később is visszaköszönt még többször ez az érzés, igazán csodálatos volt átélni. 

A 18. kilométer után egy nagyon fárasztó rész jött, fel kellett futni a Meridiánon, a panelszerű lakótelep sivár, napégette utcáján pár kilométert, majd vissza, ettől előre tartottam, hogy nem lesz a kedvenc szakaszom. Szerencsére a szuper embereim ott álltak, táblákkal a 18. km-nél, és átadták a zselét, adtak inni, velem örültek, én pedig lelkesen elmeséltem, hogy milyen nagy élmény az egész, és mennyire szuper minden, és hogy folyton sírni akarok, mert olyan szép! Nagyon sokat segített, hogy pont ez a nehéz szakasz előtt voltak ott nekem, feltöltöttek lelkileg és cukorügyileg is. 

A félmaratoni táv is erre a részre esett, de ezzel sem törődtem, igyekeztem nem gondolni arra, hogy a fele megvan, mert tudtam, hogy a nehézség exponenciálisan növekszik, és ugye, mint ahogy a mondás is szól, egy maraton nem két félmaraton. Annyit olvasgattam a maratonról, hogy lelkileg azt gondolom, nagyon szuperül sikerült felkészülnöm, nem volt semmi elhamarkodottság bennem, amennyire az lehetséges, jól mértem fel, hogy milyen kemény feladatra vállalkozom.

A következő 10 kilométer eleje unalmas, de nem különösebben megerőltető részen vezetett végig. Sokszor, sok más versenyen futottam már erre, kicsit zavaró volt a Gran Víán a nap, de utána a Rambla de Prím legalább lejtett és részben árnyékos volt. Bár, ahogy nálam bölcsebbek is megállapították már, nem jó az, ha valami nagyon lejt, mert akkor előbb-utóbb valami meg nagyon fog emelkedni, és ez itt is így volt persze. Nem baj, a mának éltem, és két szekrény méretű britet követtem, akik közben végig cseverésztek. Volt egy angol lány, aki ott szurkolt, és amikor meghallotta őket, sikított örömében, hogy akkor ők britek, és a srácok igenlő válaszára csatlakozott hozzájuk egy pár km erejéig, és közben dőlt belőle a szó. Ott nevetgéltem magamban, hogy ez a lány mindjárt férjet fog magának a maratonon, de aztán nem gonoszkodtam, mert több ízben is láttam feltűnni, és ugyan egyedül volt, mindig nagyon lelkesen tapsolt és szurkolt. Biztosan elkísért valakit, de nem sajnálta a biztató szavakat másoktól sem.

A 26. kilométernél rátértünk a Diagonalra, ahol szintén már sokat futottam, és utálom is kellőképpen. Végtelen messzire kell elfutni a széles utcán, enyhén felfelé, a tűző napon, miközben az ember irigykedve nézi a visszafele futókat, hogy ők már annyival előbbre vannak. Majd van egy fordító 2.5 km után, és ugyanitt kell visszafutni. Valamiért nagyon nem jön be nekem ez a szakasz, és itt kezdődött el az, hogy elmúlt a sírhatnékom fokozatosan, és kezdte felváltani a kimerültség. A barátok megint szuperek voltak, és szuper helyen, a 27. és a 30. kilométernél egyaránt ott voltak nekem, még többen, még több táblával. A kérdésükre, hogy hogy megy, annyi jött ki a számon, még mosolyogva ugyan, hogy kezd a fa**om tele lenni, de itt is betoltam a plusz zselét, és futottam tovább. 

A másik oldalon is vártak, szerencsére, mert ezzel is elment pár kilométer, hogy rákészüljek, majd pedig elcsámcsogjak az emléken, bár bevallom, akkor voltam talán a legközelebb a mélyponthoz, és elkezdtek még ők is idegesíteni (BOCSÁNAT!), hogy na, megint ott lesznek, megint kiabálnak majd hangosan, és megint mosolyogni kell, pedig semmi kedvem, mit is lehet ilyenkor mondani? Hogy mondjam el, hogy jól vagyok, tartom magam, de meg kell küzdeni ezért, pár percenként lemegy egy csata, hogy valaki mondjuk a lábam elé kóvályog, vagy az orrom előtt áll meg, vagy úgy dobja oldalra a vizes palackját, hogy nem is néz oda, és ilyenkor mérges leszek egy pillanatra, és érzem a kísértést, hogy átmenjek morcosba. Ilyenkor szerencsére mindig van egy hang, ami megszólal a fejemben, hogy azért jöttem, hogy élvezzem, és hogy egészséges vagyok, és ezt ünnepeljem, és azért, hogy lefussam a maratont, és ez az egész egy fantasztikus dolog, és igenis emeljem fel a fejem és úgy küzdjek, pozitívan. Mindig sikerült minden kis undokság-kezdeményt elfojtani, és mosolyogni, de ez egy olyan állapot volt, amit nem tudtam volna nekik ott elmondani, és sem az nem lett volna igaz, hogy minden csodás, sem az, hogy nem bírom; egyszerűen nem voltak rá szavak, amik elmondták volna, mi zajlik bennem, és talán már nem is volt kedvem sem megosztani, akkor, ott. És tudtam, hogy ők ott állnak és aggódnak értem, és tudni szeretnék, és nem tudok most ezzel foglalkozni. Inkább nem is mondtam semmit a harmadik ponton,  a forduló másik felénél, csak kértem zsepit tőlük és már mentem is. Olyan drágák voltak, már odafele is olyan hangosak voltak, hogy mindenki nézte a környéken, hogy kik ezek és kiknek szurkolnak vajon a táblákkal, és büszke voltam, amikor odafutottam hozzájuk, és megöleltek, és mindenki mosolygott, és szerettek. Összehasonlíthatatlan érzés volt így futni, hogy ennyire mellettem voltak az enyémek. Minden tábla, minden biztató szó, amit út közben hallottam, valahol ők is voltak - ha nem lettek volna, biztos elszorul a szívem, hogy nekem egyedül kell végigcsinálnom, de így, hogy tudtam, ott vannak, minden idegen szurkolóra úgy mosolyogtam vissza, hogy hálás lehettem csupán, és semmi rossz érzés nem párosult ehhez.

Az utolsó 10 km-en ismét találkoztunk az enyémekkel, ott már csak elkértem a zselét és futottam tovább, hogy elfussak a Diadalív alatt, és itt már régen nem voltam abban az állapotban, hogy ennek a szépségét átérezzem. Nem volt igazán mély holtpont egyszer sem, ezeket az apróbb bosszankodásokat kellett néha legyőzni, de egy bármilyen sima futóversenyen is többször élem meg ezeket, mint a maratonon. Ez a szakasz a part menti főúton indult, ott arra kezdtem el mérgelődni, hogy mekkora szembe szél van és mennyire tűz a nap, majd hamar elfogadtam, hogy ez van. Új szakaszba értem el, frissítőponttól frissítőpontig futottam, azaz 2,5 km-ek megtételében gondolkodtam és semmi másban. Ott a futáshoz képest jó volt mindig inni egy kis vizet, powerade-t, esetleg egy-egy narancsot, banánt, mogyorót, diót, csak az volt a gond, hogy nagyon nehéz volt újra elindulni, fizikailag. Olyan voltam, mint egy bádogember, akit nem olajoztak meg, és szinte hallottam, hogyan csikorognak az illesztéseim. Nem esett már jól a napon felmelegedett zselé, már kezdett érthető lenni, miért is vannak a kék és szivárványszínű hányások mindig maratonszerte, hogy azért ezek a cuccok nem jók a gyomornak, még ha értem is én, hogy kell az energia. Egyszer megpróbáltam verset mondani közben, hogy elüssem az időt, a Nem tudhatom-ot elvileg tudom kívülről, de két sor után oda lyukadtam ki, hogy nekem most erre nincs energiám. A 32. kilométernél kifutottunk egy kanyarral a tengerhez, itt is  volt egy sátor, ahol a szpíker biztatott minket, hogy hajrá, előre, hiszen fantasztikus, amit csinálunk, már négy órája futunk a napon, menni fog már az, ami hátravan! Mindenki nevetgélt, ahogy ízlelgette ezt, hogy bakker, négy órája futunk! 

Minden megállónál bevetettem a térdemelést, mert nagyon közel volt a combom ahhoz, hogy begörcsöljön. Valamelyik pontnál egy szervező bekiabálta, hogy ott van mindjárt a fizikoterapeuta sátor, de valahogy elképzelni sem tudtam, hogy megálljak és masszíroztassak, amikor mehetek is tovább, addig legalábbis nem, amíg nem elkerülhetetlen. Egyre torzabb lett az emberek mozgása, már mindenki sután futott, vonszolta magát, nem sok délceg herceg és hercegnő volt. Volt egy fiú, folyton lehagytam, amikor gyalogolt, majd folyton lehagyott, amikor újra elkezdett futni. Nagyon sokat sétálhatott, de hatalmas derültség lett, amikor egyszer egy hatalmas lelkes kiáltással indult el, olyan gyorsan, mintha most rögtön lesprintelné a maradék hatot. Mindenki nevetett, ő is, annyira képtelenség volt ennyi energiát látni még. 

A katedrális, a Kolumbusz-szobor már egyfajta delírium volt. Tettem egymás elé a lábaimat, még mindig nem adtam át magam az érzésnek, hogy megvan, mert nem akartam elkezdeni türelmetlen lenni, tudtam, még mindig egy fél órát kell futnom, abból is a legvégét, az utolsó pár kilométert felfelé. És aztán mintha az őrangyalom érkezett volna meg, megkocogtatta valaki a vállamat 39,5-nél, odanéztem, és alig hittem a szememnek. Az új barátom volt az, a Maratestről, akivel együtt futottuk le a második 15 km nagy részét. Mondta, hogy már keresett, és ugyan nekem is eszembe jutott, de ki gondolta volna, hogy 18 ezer ember között összefutunk! Nagyon megörültünk egymásnak, kikérdeztük egymást, ki hogy bírja, és mondogattuk egymásnak, hogy ezt már befejezzük, ahogy a 30 km-es futásnál is tettük három héttel korábban. Nemsokára megálltak egy kicsit, mert sétálnia kellett az egyik velük lévő lánynak, így pár ölelés után én mondtam, hogy én megpróbálom futva folytatni. Úgy voltam vele, hogy amíg bírtam, futva akartam megtenni a távot, habár korábban is abban egyeztem meg magammal, hogy ha néha sétálok, az se baj, főleg felfelé. De nem így tettem, egyedül a felüljárókon váltottam át menetelésbe, hogy kíméljem magam, egyébként nem hagytam magamnak gyaloglásra lehetőséget. Miután elköszöntem a badalonai barátomtól, már csak két km volt hátra, és már mindenki bekiabálta, hogy már bajnok vagyok, ez már megvan, maratont futottam, akár éremmel a nyakában sétált hazafelé, vagy éppen még szurkolt az út mentén. És végre befordultam a célba, mosolyogtam a kamerának, és ismét egy jó tanács ötlött az eszembe, amit ezúttal meg is fogadtam, hogy a célnál ne az órámmal foglalkozzak, hanem mosolyogjak.

Így is tettem, mosolyogva értem be, boldogan. Megvártam még a barátomat, hogy egy öleléssel viszonozhassam azt, amit segített nekem a társasága mindkét nagy megmérettetésen. Közben beért a nap egyik hőse, egy kerekesszékes férfi, aki fél kézzel tolta magát végig, a sok emelkedőn és a 42 kilométeren. Itt is könnyek szöktek a szemembe, közben ötöst adott az egyik szervező fiú, mosolyogva.. fantasztikus érzés volt beérni. Meghallottam a barátaim hangját, akik a nevemet kiabálták, és a rácson keresztül is összeölelkeztünk, már mindannyian sírva a meghatódottságtól. Az egész egy csoda volt, minden pillanatával, a küzdelemmel és a szépséggel együtt.

A metróhoz menet a lépcsőkön messziről látszott, hogy ki futott aznap maratont. Mint az öregek, mind a korlátba kapaszkodtunk, és próbáltuk egyesével megtenni a lépcsőfokokat, miközben összenevettünk mind, látván saját bénaságunkat. Most, egy nappal utána még mindig tart az eufória is és a fáradtság is, habár 11 órát aludtam. Menni egész jól tudok, leülni, lefeküdni nem, inkább vetődök, mint hajolok. Hogy mikor megyek ki futni legközelebb, azt nem tudom, nemsokára lesz a Cursa de los Bomberos a maga 10 km-ével, ahova be akarok nevezni, amolyan jutalomfutásnak. Hogy maratont futok-e még valaha, arra most azt mondanám, hogy egyelőre egy elég volt, de hát, sohase mondjuk, hogy soha! ;)

FUTÁS: 35 db

KM: 403,5

(Plusz 4 bicikli, 92 km, 1 úszás, 2 km) 

Tegnap mélyen magamba szálltam, azaz nem is csak magamba, hanem megkértem A.-t, hogy beszélgessünk a maratonról, hadd mondjam el a félelmeimet, és segítsen egy kicsit átprogramozni az agyamat. És nagyon jó dolgokat mondott; miután tisztáztuk, hogy úgyis rajthoz állok, elkezdtünk azon gondolkozni közösen és tudatosan, hogyan lehetnék ura a gondolataimnak és korlátozhatnám le a pozitív irányra a fejemben cikázó ezerféle villanást.

Végül ma próbáltam ki a lábamat, hogy működik-e még, és remek híreim vannak, igen, működik! Tudok futni fájdalom nélkül újra, ma lefutottam 11 km-t, folyamatosan vizsgálgatva magamat, és nagyon jól ment lábszempontból. Pont ez az, amire szükségem volt, hogy megnézzem, kibírja-e ezt a lábam, mert ha igen, akkor visszatér a hitem, hogy kipihente magát, meggyógyult, és képes leszek azzal a reménnyel elindulni a maratonon, hogy célba is érek. 

Mint mindig, így utólag most is egy szempillantásnyinak tűnik a futás ideje, de rémlik, hogy közben azért hosszúnak tűnt, és nehéz volt elképzelni, hogy négyszer ennyit kell vasárnap futnom. De közben meg annyira könnyedén ment ez a 11 km, hogy igazából reálisnak látom a 42-t is, menni fog az, még ha exponenciálisan nő is a km-ek nehézsége és ezzel együtt a szenvedésem. De arra készítem fel magam, hogy elkezdek futni, és nem gondolok arra, hogy egyszer vége lesz, hanem próbálom magam átadni a futásnak, mint örök létállapotnak, és arra készülni, hogy ezt kell fenntartanom örökké, azaz jó 5 órán át.

Minden nap szemembe ötlik a kék vonal az utcákon. Újrafestették, ez mutatja a maraton 42 195 méternyi útvonalát. A város is készül az eseményre.

Nagyon erős bennem a vágy, hogy szeretnék maratonista lenni. Befutni a célvonalon. Érmet kapni. Hétköznapi hős lenni. :)

FUTÁS: 34 db

KM: 392,5

(Plusz 4 bicikli, 92 km, 1 úszás, 2 km)

Egy hét van a maratonig, akármi is lesz, egy hét múlva pont ott leszek, vagy küzdök még, vagy már végeztem, vagy elakadtam, de ott leszek valahol az utcákon, a maraton jegyében.

Éjjel azt álmodtam, hogy fél kilenc van, én épp csak kinyitottam a szememet a maraton reggelén, és csak reménykedhetek abban, hogy kilenckor kezdődik a verseny, és még valahogyan odaérek időben. Indult is a kapkodás, mindenféle zavaros dolgok közepette, majd végül kiderült, hogy negyed kilenckor kezdődött a verseny. Hívtam P.-t, és ő csodálkozva kérdezte, hogy hogy nem futok, és eszembe jutottak a barátaim, akik ott várnak, zselével az útvonalon, és közben az is eszembe jutott, hogy a mezt és a rajtcsomagot is elfelejtettem felvenni.

Most meg is néztem, 8:30-kor kezdődik majd a futás. Jó tudni.

Hogy hogyan állok? Szarul, de büszkén, mondhatnám, de még a büszkét sem érzem. Kedden kimentem futni, hogy megnézzem, hogy teljesít a lábam, és ugyan le tudtam futni a 3 km-t, de éreztem közben a lábamat nagyon is. Azóta nem futottam, és ma vasárnap van. Lényegében két hete nem futottam egy rendeset, és egy hét múlva le akarom futni a maratont. Őrültségnek hangzik az ötlet.

Hogy ne épüljek le teljesen, biciklizgetek. Találtam egy remek helyet, és egyébként be kell vallanom, hogy tetszik a változatosság. A Besós folyó partjára járok tekerni, kiépítettek mellette egy zöldövezetet, körülbelül 6 km hosszan, bicikliúttal, ahol rengeteg bringás, gördeszkás van, a füvön futók sora, a vízparton kutyasétáltatók, a folyóban vízimadarak. Idilli a helyszín, nem győzök gyönyörködni benne, ahogyan végigszáguldok biciklivel, hiszen itt nincsen se közlekedési lámpa, se semmilyen akadály, ami miatt meg kellene állni. Ide eltekerni és hazajönni körülbelül 20 km. Nem sok, de valamilyen mozgásnak már nem rossz. Ha még egyet karikázok másfelé is, akkor már megvan a 30 km könnyedén.

Ma viszont ismét meg fogom próbálni a futást, nem vagyok nyugodt, sőt, kimondottan aggaszt ez a helyzet. Nem kell nagy Freudnak lenni ahhoz, hogy tudjam, az álmom sem volt véletlen. Nem érzem magam felkészültnek, nem bízom magamban eléggé, és keresek egy olyan megoldást, ahol a büszkeségem viszonylagos megtartásával hagyhatnám ki a maratont, ahol nem kellene szembenéznem azzal, hogy kudarcot vallottam.

Gondolkoztam ezen sokat, mert ugye olyan átkozottul eredmény orientált vagyok, annyira akarom, hogy amit a fejembe vettem, azt meg is csináljam. Ez egy erény, hogy az embernek van kitartása, akaratereje. De hol van az a pont, amikor átfordul szimpla hülyeségbe? Az emberek nagy része már most azt mondja, hogy nem kellene elindulnom, és talán igazuk van. De ők nem tudják, hogy milyen érzés ennyit dolgozni valamiért, és talán az is benne van ebben, hogy mivel ők ezt tanácsolják, ezért van az, hogy nem ők futják le a maratont - kell ehhez egy olyan elszántság, amire az emberek nagy része már régen legyint, hogy hülyeség. Ugyan ki az, aki ideális körülmények közt futja le az első maratonját? Senki, a legtöbb embernek rengeteg kétséget, fájdalmat kell leküzdenie, és ez az, ami megkülönbözteti a maratonfutót, hogy ezekkel is szembenéz és a saját gyengeségével is egyaránt.

Mindeközben pont az ellenkezőjét is megállapítottam magamban már. Ahogyan bicikliztem és elnéztem a tájat, az embereket, rájöttem, hogy én már hosszú évek óta az az ember vagyok, akinek az élete része a sportolás, akár futok, akár tekerek, úszok vagy a szörfözést próbálgatom. És ez tökéletesen független attól, hogy jövő vasárnap lefutom-e a maratont vagy sem. Mindez hatalmas elégedettséggel tölt el, büszke vagyok magamra. Hihetetlen sokat nyertem a sport által. Egészségesebb vagyok, izmos lábaim vannak, kerek fenekem, még ha viccesen is hangzik, de erre valóban büszke vagyok. Ahogyan arra is, hogy leszoktam a dohányzásról, és arra is, hogy le tudok futni könnyedén egy félmaratont, ha a hosszabb távokkal meg is gyűlik a bajom. És arra, hogy mint valami regényesen kemény nőci, én kimegyek futni esőben, szélben, fagyban, melegben, bármilyen időben, amikor mások bekuckóznak és az a kevés ember, aki az utcán jár, csodálkozva néz rám, hogy ez aztán nem normális! Nem is tudják, hogy nincs annál jobb, mint amikor a lágy eső simogatja az ember arcát és hűti a bőrét. De akár a szélsőséges körülmények közt futás is remek, mert akkor azt érzem, hogy milyen erős vagyok, és nem ijedek meg a természettől. Persze eszembe jut, amikor a Margit-szigeten olyan viharba keveredtem, hogy szó szerint az életemért futottam az olyan sűrű jégesőben, ahol a túlpartot is csak homályosan lehetett kivenni, és rettegtem, mikor dől rám egy fa vagy csap belém a villám. 

Büszke vagyok arra is, hogy volt egy tervem, és az elmúlt hónapokban tartottam magam hozzá, még ha sokszor nem is volt kedvem kimenni futni, és fáradt voltam, elcsigázott a megnövelt kilométerektől. Talán ez is bennem van, hogy az elmúlt két hétben nem egyszerűen a könnyebb utat választottam, hogy ne kelljen tovább küzdeni, és nem ezért fáj a lábam? Nem küzdhettem volna keményebben, hogy mégis megtaláljam a módját az edzésnek? 

Igazából ez az, ami miatt rosszul érzem magam, hogy magamat okolom a történtekért: valahol azt gondolom, hogy én tehetek róla. Ami persze ostobaság, de talán azzal, hogy ezt leírom, feloldom ezt a gondolatot. 

Inkább próbálok arra koncentrálni, hogyan építsem fel magamban újra az önbizalmamat, a hitemet magamban, hogy a szünet és a nehézségek ellenére is meg tudom csinálni a maratont. Biztos, hogy nehéz lesz, szenvedés, de képes vagyok rá így is, két hét alatt nem veszíthetem el az edzettségemet. Ez az, amire a következő egy hétben agyilag készülnöm kell. Hogy meg tudom csinálni igenis!

Szükségem lenne végre egy olyan futásra, ahol azt érzem, hogy el tudnék futni így a végtelenségig. Kell az önbizalmamnak nagyon.

FUTÁS: 33 db

KM: 389,2

(Plusz 2 bicikli, 40 km, 1 úszás, 2 km)

600 métert és plusz egy futást adtam hozzá a fenti mérleghez (vagyis a Polar), sajnos ennyivel szolgálhatok csak. Az a nagy helyzet, hogy utoljára múlt csütörtökön próbáltam meg futni menni, és nem ment. A 30 km után hétfőn elég ramatyul volt a lábam, de úgy keddre viszonylag regenerálódott, meg is állapítottam magamban, hogy milyen csodálatos a szervezet, ahogyan összeszedi magát egy ilyen terhelés után. Viszont az izomgyulladásom nem akart javulni, és kénytelen-kelletlen beláttam csütörtökön, hogy jobb lesz, ha hazasétálok. Minden földre érkezésnél fájt az izom ezúttal, nyoma sem volt a korábbi állapotoknak, amikor éreztem egy kicsit, de nem akadályozott a futásban. 

Törtem a fejem, hogy mi legyen, és abban állapodtam meg magammal, hogy pihentetem, amennyit csak lehet, és elindulok a maratonon, lesz ami lesz - persze abban biztos vagyok, hogy tömérdek ideje van a lábamnak teljesen regenerálódni, és ezért nem is kétlem, hogy elinduljak. Kapok mindenfélét a környezetemtől, hogy meg tudom csinálni, nem lesz gond, hiszen mind agyban, mind izomban fel vagyok készülve rá, a lábam meg rendbe jön addig. Meg olyat is mondanak, hogy próbáljam meg a korábbi 30 km-t felülmúlni, tűzzem ki ezt célul. Olyat nem nagyon mernek, hogy hagyjam az egészet a fenébe. Jobb is!

Én a maratont tűztem ki, még ha nehéz is lesz. 42 195 méter.

Az a stratégiám, hogy pihentetem a lábam, így csak holnap fogok először kimenni futni, jó egy hét pihenés után, most hogy már lényegében teljesen elmúlt a fájdalom. Szedem a gyulladáscsökkentőt, lehet ennek is köze van hozzá, hogy szépen múlik. De azt vettem észre, hogy az elmúlt napok kimondottan sokat segítettek, amikor is elkezdtem jobb híján keresztedzéseket tartani. Szombaton elmentem az edzőterembe és bicikliztem egy fél órát csak úgy mulatságképp, majd leúsztam két km-t. Mindig is szerettem úszni, most is jól ment végül; nem tudom, hogy az órát néztem-e el, vagy ennyit fejlődtem volna a futástól, de még az úszás is sokkal gyorsabban ment, 51 perc alatt úsztam le a két km-t mellúszásban. Ha elnéztem, akkor 56 perc alatt, de még az is nagyon jó :) 

A biciklizést is mindig szerettem, bár továbbra is tartom, amit egyszer viccelődve mondtam, hogy a biciklizés a legkönnyebb sport a világon, hiszen ott csak ülni kell. Ma kimentem egy nagyot tekerni, elbicóztam három településsel odébb: kitekertem Barcelona széléhez, ott át a Besós folyón Badalonába, ahol a 30 km-es Maratest is volt. Onnan tovább mentem Montgat Alsó és Felsőig (Montgat és Montgat Nord), majd egészen El Masnou-ig gyönyörködtem a tájban, ott fordultam csak vissza, hogy még világosban hazaérjek. Hála Sz.nek, aki kölcsönadta a biciklis felszerelését, sisakkal együtt, hogy addig is edzhessek, amíg nem javul fel a lábam. 

Ezt az útvonalat egyébként imádom. Amikor Badalonában laktam, gyakran futottam el errefelé. Az út nagy része sajnos aszfalt, de a tengerparti sétányon vezet, azaz a tenger végig karnyújtásnyira van, nem győzi az ember befogadni a látványt, a hangokat, ahogy a sziklákhoz vagy a homokhoz csapódik az hatalmas víztömeg. Isteni sós volt a levegő, mert éppen nagy hullámzást fogtam ki, bár a szél kicsit durva volt, olyan 50-60 km/h-s erősséggel süvített, néha azt éreztem, hogy biciklivel együtt elfúj, és valóban, odébb is tolt ilyenkor mindig valamivel, egyszerűen képtelenség volt egyenesen haladni.

Nagyon szupi volt tekerni, de rájöttem, hogy én ízig-vérig futó vagyok. Kocsányon lógtak a szemeim minden egyes futó után, aki elhaladt, nagy irigységgel tekintettem le rájuk. Elmerengtem, hogy vajon kik azok, akik ugyanúgy a maratonra edzenek, és hogy vannak-e már vajon olyanok, akik a maratonra utaztak ide, mondjuk egy hosszú vakációval összekötve.

Lehet, hogy a maraton után könnyedebbre veszem a figurát, és többet fogok biciklizni, csak az aggaszt, hogy ott van bennem valami ősi türelmetlenség, ami csak a futást érzi igazán hatékony és kemény sportnak. Például ma letekertem 30 km-t, de meg se kottyant. Oké, persze, nem is kell, hogy ezt megérezzem, de mégis, mennyit kell ahhoz biciklizni, hogy az ember azt érezze, kifárasztotta a testét? Vagy egyszerűen a biciklisták annyit tekernek, hogy nincs idejük enni emellett, és ettől lesz jó alakjuk?

Tudom, igazságtalan vagyok, de én azt szeretem, amikor olyan jól esően kipurcanok. Hosszú ideje nem adta meg ezt már a futás sem igazán, de a maratoni készülés ismét kihívásokat jelentett a testemnek. Hát még a versenyek, a hosszú edzések! A víz is mindig ilyen hatással van rám, így az úszás is, vagy a pár órás strandröplabdázás is, valahogy kiszívja az erőmet: ezt imádom. 

Szóval nem tudom, mi lesz majd a maraton után, lehet, hogy szórakozásképp belekóstolok a biciklizésbe. Ha más nem, az az öröme megvan, hogy itt készítettem fényképeket is végre azokon a helyeken, ahol olyan jó volt mindig is futni, de sose volt nálam se telefon, se fényképező.

És ami a legfontosabb, nem pánikolok. Két hét van hátra a maratonig, és kimaradt egy teljes hét edzés, a legvégén. Úgy vagyok vele, hogy a 30-at le tudtam még futni, az volt a fontos, hogy addig a pontig jussak el. Innentől már csak formában kell tartanom magam, ha kell, más sportok és a futás kombinációjával, és nem szabad kimeríteni sem magam, hogy jó erőnléttel és nagy futókedvvel álljak majd a rajthoz. 

FUTÁS: 32 db

KM: 388,7

Hát ez is megvan, túljutottam a harmincon, és most nem az éveim számáról beszélek (na jó, már úgy is), hanem a lefutott kilométerekről. Nagy dolog ez nekem, tulajdonképpen fel sem fogom még, hogy mennyire. Hetekkel ezelőtt még nem láttam magam előtt, hogyan fogom én a 30-at lefutni, és megvan, megcsináltam! Most persze a maratont nem látom még tisztán magam előtt, de azért már sokkal inkább teljesíthetőnek tűnik, mint eddig valaha.

Badalonában kifejezetten a maratoni felkészülés kedvéért illesztették be ezt a távot három évvel ezelőtt, hogy legyen egy olyan verseny, ahol megfelelő körülmények között (frissítés, stb.) futhassák le a maratonra pályázók a felkészülés klasszikus mérföldkövét, a 30 km-t. Hagyományosan három héttel a barcelonai maraton előtt rendezik meg, így nekem tökéletes volt. Badalona BCN agglomerációja, még jár oda a metró és a villamos is, habár külön város, és nagyon katalán - de ami fontos, hogy nem kellett még messzire utazni sem.

A verseny valami fantasztikus volt. Pár hónapot laktam Badalonában két évvel ezelőtt, így nekem emiatt is érdekes volt újra a megszokott utcákat róni, másrészt pedig az adta a futás különlegességét, hogy a többi óriási barcelonai tömegrendezvényhez képest ez egy picike verseny volt, 3500 részvevővel összesen. Két táv volt, egy 15 km-es azoknak, akik a félmaratonra edzenek, és a 30 km-es azoknak, akik a maratonra, ami lényegében ugyanaz az útvonal volt, csak két kört kellett futni. Már a rajtszámon is megkülönböztették, hogy ki melyik távot tűzte ki, és számomra aggasztóan sokan futottak 15 km-t, féltem ugyanis, hogy alig maradunk a második körre. 

A 2:45-ös iramfutó körül kialakult raj - az idő a megcélzott maratoni időt mutatja, nem a 30 km-eset!

Mint utólag megtudtam, olyan 2200-an voltunk, akik 30 km-t futottunk, ebből pedig kb 2-300-an lehettünk nők. Mindez azért érdekes, mert számomra nagyon kemény volt a mezőny, vagy hogy úgy mondjam, fényévekkel előttem jártak. Máskor is hasonló a helyzet persze, nem voltam soha gyorsabb futó, de a tömeges futásokon mindig jóval többen vannak, akik hozzám hasonló vagy lassabb tempóban futnak.

Már a rajtnál éreztem egyébként is, hogy nem az igazi a formám; amit már írtam korábban, hogy a lábam sem remekelt, de a jó kis gyulladáscsökkentő gyógyszer és a pihentetés megtette a hatását, kibírta a verseny végéig. Másrészt volt ez a torokgyulladás dolog, amitől éreztem is, hogy ugyan lázam nem volt, de szaporább volt a pulzusom, és fizikailag gyengébb voltam valamivel. Na de, ettől még mit lehet tenni, reménykedni a legjobbakban és rajthoz állni.

Elkezdtem hát a futást, gondoltam én mindenre, hogy végülis maximum sétálok, ha baj lesz, meg hogy futottam már félmaratont betegen Gran Canarián is, akkor sokkal rosszabbul voltam, lázas is lehettem, mégis befejeztem. Tudom, nem javasolt betegen futni, de eddig én mindkét alkalommal azt tapasztaltam, hogy egy idő után átesik az ember egy holtponton, és kitisztul a feje, mintha kiizzadta volna, amit kellett. Most is így volt valahogy: ugyan magamhoz képest is lassabb voltam, erőtlenebb, de a szép napos idő és a szélcsend mellett azt éreztem, hogy szépen barnulok a hosszú órák alatt, és tisztul az orrom, torkom, mindenem. 

A lábammal inkább olyan téren volt gond, hogy eljött itt is egy pont, de itt inkább negatív: amikor már minden izom agyon feszült a merev betonon való monoton futástól. Szerencsére nem görcsöltem be egyszer sem, de párszor átváltottam egy kis sarokemelésre és egy kis térdemelésre, mint az iskolai tornaórákon, hogy lazuljon kicsit a nagy befeszülés közepette a lábam. 

Az első kör lényegében lement szépen, úgy voltam vele, hogy ez lesz az ismerkedős kör, ezzel a fele megvan, utána meg majd úgy fogom fel, hogy csak 15 km-t kell lefutni - azaz szépen kettészedtem agyban, így könnyebbnek tűnt. Tetszett az útvonal, sokat mentünk a tengerparti sétányon, nézve a végtelenbe vesző reggeli, békés tengert, amin visszaverődött a ragyogóan tűző nap. Kellemes szélcsend volt és olyan 10-15 fok, ideális idő volt a futáshoz, és gyönyörű volt a part.

Amikor befordultam az első kör után, örültem, hogy bemondták a nevemet is a szpíkerek, hogy igen, én is itt jövök, de jó. Nem tudtam még, hogy a második körben nem csak a nevemet mondják be, de még pacsiznak is mind velem, hiszen se előttem, se mögöttem nem lesz senki, így bőven ráérnek csak velem foglalkozni :)

Itt már volt egy férfi, akivel többször kerülgettük egymást korábban is, majd már egy ideje együtt futottunk. Csevegtünk is egy minimálisat, hogy ki mire készül fel éppen, kinek mi fáj, és biztattuk egymást, hogy már nincs sok hátra, hajrá. Vele egészen a végéig megmaradt ez a kapcsolat, és igazán sokat segített, hogy együtt róttuk az időnként igazán végtelennek tűnő kilométereket.

Ami kísérteties volt a második körben, hogy hirtelen eltűnt az emberek nagy része körülöttem, és olyan érzésem volt, mintha egyedül folytatnám a versenyt, hiszen a 15 km-esek leálltak, a 30-asok nagy része meg jóval előttem járt. Főleg, hogy a következő kilométerek egy régi, kihalt gyár és kínai nagykereskedelmi hangárok között vezettek, így ahányszor bekanyarodtam, nem láttam se előttem, se mögöttem más futót. Innentől már úgy működött a város lezárása egyébként, hogy ha éppen jött futó, akkor a rendőrök leállították az autókat, de egyébként mehetett a forgalom. Becsületükre legyen mondva, hogy egyetlen egyszer sem kellett még csak lassítanom sem, a belvárosban sem, mindig a futók érdekét nézték. 

A 20. kilométertől körülbelül ugyanazokkal az emberekkel futottam, néha ugyan valaki frissített és lemaradt, vagy elment egy wc-re (egy bárba, mert toi toiok sajnos nem voltak, csak a rajtnál), de mindig ugyanazok az arcok köszöntek vissza, egy-egy biztató szóval. A 24. kilométernél volt egy forduló, a szomszéd városkából, Montgatból visszafutottunk, és itt én begyorsítottam, sorra hagytam el a kimerült futókat. Mindenki aranyos volt, akadt egy-egy jó szavunk egymáshoz, vagy ha az nem is, egy erőtlen mosoly mindenki arcán kijött még. Az ellenkező irányban láttam a záróbuszt is és előtte egy lányt... nekem a záróbusz előtt futás mindig rémálomnak tűnik, jól megtapsoltam hát, biztattam, hálásan mosolygott vissza ő is.

Ami érdekes érzés volt, hogy nem kellett a tüdőmet használnom, mert a lábaim képtelenek voltak olyan tempót futni már, amihez kellett volna a szusz. Csak zötyögtem előre valami delíriumos állapotban, elszántan. Fal nem volt, de nem is számítottam rá, hiszen várakozásaim szerint az csak 30 felett jön el, ha... Stabilan lefutottam, de mintha vízben mozogtam volna, körülbelül olyannak éreztem a sebességemet.

Az első körben még ébredezett a város, a másodikban már tele volt a sétány. Úgy kellett utat törni néha magunknak a sétálók között, habár az önkéntesek próbálták a nép figyelmét felhívni, hogy egy futóversennyel osztoznak az úton. Meglepő, hogy nem zárták le ezeket az utcákat, bár végül is elfértünk, nem volt gond. A motoros rendőrök ahogy elhaladtak mellettem, megkérdezték, hogy minden oké-e, és ott viccelődtek, hogy miért nem futok inkább. Épp a 25. km után voltunk, a frissítő pontnál, én persze nem fogok futva inni, annyira azért nem sietek! 

Ez volt az egész versenyre jellemző. Olyan kicsi volt, hogy mindenki megszólított, beszélgetett, volt egy-egy barátságos szava hozzám. Csapatokban szurkoltak a helyiek, és mindenkinek, rengetegszer olvasták le az én nevemet is és kiabáltak biztató szavakat. Nem találkoztam még soha ennyire aktív szurkolókkal, és ez nagyon jó érzés volt.

Ennél már csak az volt jobb, amikor beértem végre. Nagyon lefáradt a testem, sokat kivett belőle, hogy le kellett futnia 30 km-t, de büszke vagyok magamra, már ez is egy hatalmas lépés a számomra. Most azt kell kitalálnom, hogy a maradék három hétben hogyan pihentessem a lábamat, mert már megint sántítok, a gyógyszer segített, hogy a 30-at lefussam, de azért a terhelés megint csak kicsinálta. Most, a harmadik napon mondhatom, hogy talán már jól van. Holnap megyek edzeni, csak ki kell még találnom, hogyan épüljen fel az utolsó három hét edzése, hogy úgy álljak a maraton rajtjához, hogy formában is vagyok, és ki is robbanok az energiától!

FUTÁS: 31 db

KM: 357,9

Holnap lesz a Maratest, azaz a felkészülésem egyik legfontosabb mérföldköve, a 30 km-es futás a szomszéd városban, Badalonában. Mivel egyszer már futottam 26 km-t, azt gondolom, hogy normális esetben mennie kellene a dolognak, de persze nem lehet ilyen egyszerű a dolog, ugyanis kissé le vagyok rongyolódva fizikailag.

Igyekszem inkább a fenti mutatókra gondolni, hogy ez egy pillanatnyi állapot, és akkor is ott van a 31 futásnak és a lábaimba tett közel 360 km-nek az eredménye, és ezek számítanak igazán.

Csakhogy begyulladt a torkom, amitől szerencsére lázas nem lettem, de van egy kis beteges kóválygás a fejemben tőle. Plusz, az izomgyulladásom a héten olyan szintre jutott, hogy sántítottam lényegében. Így aztán szerdán mentem csak ki futni, akkor is csak 6 km-t vállaltam be, hogy kicsit átmozgassam magam, de ennek is az lett az eredménye, hogy csak erősödött a sántítás már sima lépésben is. Futás közben érdekes módon nem volt olyan vészes, néztem, hogy körülbelül fél kilométer után jött az, hogy tudtam anélkül edzeni, hogy különösebben fájt volna, inkább azt mondom, hogy érzékeny volt. De mivel utána csak rosszabb lett, nem gondolom, hogy jót tett volna az erőltetés.

Így arra jutottam, hogy nem futottam már a 30 km-es futás előtt, viszont gyógyszerhez nyúltam, hogy segítsen, ami nem jellemző rám, évente körülbelül kétszer veszek be egy aszpirint valami nagyon nagy buli után, ha muszáj, de akkor is inkább a zöldtea erejében és hidratálásában hiszek, nem a pirulákban. Az ibuprofeno segít, jelenleg nem érzek semmilyen fájdalmat, így holnap nekivágok és megcsinálom valahogy.

Már csak három hét van a maratonig, atyaég.

FUTÁS: 30 db

KM: 351,8

Vasárnap különleges élményben lehetett részem: a hivatalos, immár 24. alkalommal megrendezett Barcelona Félmaratonon vettem részt. Először idén edzésképpen, eddig mindig végcél volt egy-egy félmaraton.

Mindez egészen más ízt adott a rendezvénynek, és persze ennek sok összetevője van, de roppantul élveztem, talán ez volt eddig a legszórakoztatóbb félmaratonom. Biztos, hogy most voltam a legfelkészültebb eddigi életemben, így tényleg könnyedén futottam le a távot, legfeljebb az utolsó pár kilométeren untam egy kicsit, de ott is simán volt energiám belehúzni és begyorsítani egy kicsit. Ennek a jó kondíciónak volt köszönhető az, hogy végig nagy jókedvvel futottam le, nem voltak holtpontok, amiken túl kellett különösképpen lendülnöm.

Másrészt kijöttek az enyémek, és három helyszínen is szurkoltak nekem, ami különös és csodálatos élményt ad az ember lányának. A legelsőnél én nem is teketóriáztam, odafutottam szépen, megölelgettem őket, fotózkodtunk, dumcsiztunk egy sort, ment egy kis pletyózás, majd újra elindultam utamra. Úgy gondoltam, hogy ha egyszer a kedvemért felkeltek korán és kijöttek, akkor ennyit minimum megtehetek értük, hogy megállok picit - ilyenkor az eredmény egyáltalán nem tűnik olyan fontosnak! 

12 000 feletti eredmény volt a neten - jópáran nekifutottunk!

Így feldobódva és energetikusan sokkal jobban élvezi az ember a versenyek hangulatát. Én mindenkire visszamosolyogtam, aki szurkolt nekem, főleg ha még a nevemet is leolvasta a rajtszámomról. Megtapsoltam a dobos csapatokat, az énekeseket, akit csak láttam. Közvetlenül a rajt után megakadt a szemem egy magyar zászlón, elgondolkoztam, hogy vajon az olaszt tartják-e elfordítva, de még annyira az elején voltunk, hogy nem kezdtem semmit a helyzettel ott hirtelenjében. Olyan 9 km-nél aztán újra megláttam a zászlót, és akkor már átoldalaztam arra a szélére az utcának és odaköszöntem, hogy Sziasztok!, mire egy pillanatnyi processzálás után nagy hajrát kaptam a magyaroktól! :) 

Nagy élmény volt az is, hogy a félmaratonon női világcsúcs született, azért ez nem semmi! Persze én ebből annyit hallottam, hogy amikor a 8. km-nél egy párhuzamos utcán elfutottam, oda hallottam, hogy mekkora éljenzés van a rajtnál/célnál. Ahogy kiszámolom, akkor érhetett oda az élmezőny, mert eleve minket, utolsó részlegbe beosztottakat 13 perccel a profik után engedtek csak a rajthoz, úgyhogy ez nagyjából stimmel!

A profik rajtja

Amin meglepődtem, hogy nem most futottam a legjobb félmaratoni időmet, hiába éreztem azt, hogy könnyedén és lazán megy. Ez egyáltalán nem zavar, hiszen nekem ez nem is volt cél, én itt egy nagyobb és szebb célra gyúrok, A Maratonra, de azért elgondolkoztam, mi lehet vajon az oka. Arra jutottam, hogy egyrészt megálltam pacsizni, ami nagyon kellemes, de mégiscsak időt vesz el, másrészt pedig nem pihentem rá a versenyre egyáltalán, hiszen ez is csak egy edzés volt most nekem. Hétfőn 26 km-t futottam, pénteken egy 8,2-es progresszívat, vasárnap pedig a már említett félmarcsit. 

Maga a rendezvény és a rendezés egyébként szuper volt. Minden alkalommal egy-két fő problémám van a spanyol futóversenyekkel, ezeket most is hozták, de ezt leszámítva remek volt, csodás hangulattal, épületekkel, futótársakkal. Az egyik bajom, hogy mindig nagyon sokat kell sorba állni a mosdókhoz, csak erre érdemes fél órát rászánni, ha valaki még a verseny előtt el akar menni - érdemes lenne tehát emelni a tojtojok számát. A másik kimondottan a BCN Félmaraton jellemzője, hogy profi fotósok állnak végig az útvonalon, és pár napon belül kap az ember egy mailt, hogy a nem olcsó 25-35 eurós nevezési díjat megközelítő értékben megveheti ezeket a képeket is, amik róla készültek. Nincs tehát egy ingyenes befutókép például, ami benne lenne az árban már, ahogy nincs a BSI rendezvényeken megszokott több ezer kép sem, amit végigböngészhetünk. Nekem ez túlzásnak tűnik, túl anyagiasnak, ráadásul túl nagy haszonkulccsal dolgoznak, egy képért pofátlanság 20 eurót elkérni.   

Terveim szerint még egy hétig tart a kemény felkészülés. Hétközben laza futásokat tartok, de legalábbis rövideket, inkább amolyan átmozgatókat, vasárnap pedig megyek a MaraTestre, azaz a 30 km-es futásra. Utána jön a Tapering Off szakasz, azaz a rápihenés, az egyre kisebb megterhelés. Ezt még meg kell gugliznom, hogyan nézzen ki az utolsó három hét, de mindegy is, egyelőre essünk túl a 30-as futáson.

Öröm volt végre versenyen, tömegben futni, változatosságot jelentett az edzések után

Bírom agyban, bírom tüdőben, bírom fizikailag, egyetlen gyenge pontom van: a lábszár melletti izmom, amit most már naponta többször kenek egy sportkrémmel, abban bízva, hogy elmúlik a gyulladása, merthogy ezt állapítottam meg diagnózisképpen. Futás közben nem zavar éppen, de nagyobb megerőltetés után még lépésben is érzem, hogy fáj és nincs rendben, talán azt sem túlzás állítani, hogy sántítok egy kicsit. Tartok tőle, hogy pihentetni kellene, és még gondot okoz, de közben hogyan pihentessem, amikor most van még az utolsó lehetőségem erősödni?

Mindenesetre most már jelentkeztem mindenre, a 30 km-es futásra és a Maratonra is, megvan a rajtszámom, várnak, ott vagyok a listán!

Végezetül jöjjön egy vidám videó egy barátnőmtől; remélhetőleg én is ezekhez az emberekhez hasonló leszek egy hónap múlva, a hátam mögött egy sikeresen teljesített maratonnal!

FUTÁS: 28 db

KM: 322,1

Több félmaraton teljesítése van már a hátam mögött, de a bűvös 21 km-t eddig sosem léptem át, mindig szerényen és elégedetten álltam meg ezen a ponton. A maratonra készülve, bő egy hónappal a nagy nap előtt azonban eljött annak az ideje, hogy átlépjem ezt a küszöböt, először az életem során. 25 km-t tűztem ki magam elé, kényelmes, ráérős tempóban, ahogyan jól esik, csak annyi számított, hogy fejezzem be. Végül 26 km lett belőle, és egy percig sem unatkoztam!

Eredetileg vasárnap a hosszú futkározások napja, de ezen a vasárnapon sikerült reggel négy körül ágyba kerülnöm, így másnap felmértem az állapotomat, és arra jutottam, hogy a futással most inkább ártanék, mint használnék, és ezzel a lendülettel át is tettem hétfőre az edzést, jól felborítva ezzel a következő heti tervet. Merthogy kedden pihenni kell a nagy futás után, szerdán és csütörtökön nem tudok futni menni, így péntekig pihenés lesz. Sebaj, néha ilyen is van, a legfontosabb most már a hosszú futások lelkiismeretes megtartása, amelyek mind amolyan próbák a nagy napra. Biztosan a lelkiismeret-furdalásom futtatott velem még plusz egy km-t, annak ellenére, hogy hetente olyan 2-3 km-rel érdemes emelni a távot, nem pedig 5 km-rel... Na de erre nekem nincs időm, és ezzel a túlbuzgással párosított három hónapos felkészülésemmel be is léptem a félig kamikázé futók körébe. 

Hétfőn munka után, 6 körül indultam el futni, szerencsére éppen elkerültem az esőt, amiből már csak a tócsákat láttam a járdán a tenger felé sétálva. Amint megláttam a tengert, elállt a lélegzetem is. Mindig, minden alkalommal más, de időnként különösen gyönyörű tud lenni, és ez az este ezek egyike volt. Úgy éreztem, ez az égiek ajándéka, hogy ezzel a szépséggel is segítsenek, hogy lefussam azt a 25-öt, amit előtte még sohasem. Elsőre az volt a döbbenetes, ahogyan éppen tisztult az ég a város felett, előbújt a lassan a horizont felé közeledő nap, miközben a tenger mögött olyan sötét fekete felhők tornyosultak, hogy több árnyalattal világosabbnak tűnt nála a tenger. A fekete sötétség közepén egy szivárvány bontakozott ki, egyenesen a tengerből kinyúlva. Minden futó kitekeredett nyakkal futott a parton, oda-odapillantva a ritka látványra. Ahogyan telt az idő, és lejjebb kúszott a nap, a korábban feketés színű felhők fokozatosan mentek át rózsaszínbe majd egészen lilába, visszatükrözve a nap fényét a tengerre. Mindenki ámult a parton, az emberek nem tudták levenni a szemüket a jelenségről, csak egy-egy pillanatra néztek előre futás közben, és egymásra mosolyogtak. A szivárvány pedig megmaradt így is, lilás-rózsaszínes háttér előtt derengett, de még mindig ott festett az égen.

Beújítottam zene ügyileg, és egyszerűen rádiót hallgattam közben, és bevallom, egészen giccses hangulatba kerültem a látványtól, a zenétől. Pont a leglilább pillanatban játszották le Dani Martin mostani slágerét, ami az élet nagyságáról szól, hogyan játszik velünk, ad és vesz el, és hát én bizony megilletődtem, nem kicsit, főleg ezzel a körítéssel. Majd hirtelen, mintha elvágták volna, odatűnt a lila és rózsaszín festék, és maradt az egyre sötétedő égbolt. Ilyenkor mindig elgondolkozom, hogy fényképezőgéppel kellene futni járnom, mert ezek a pillanatok megismételhetetlenek - de legalább emlékeztetne valami rájuk. Most ugyanis hiába kutatom a neten, nem találok feltöltve képet. Így maradnak a szavak.

Mindezzel az ámulással elment olyan 9 km, a kedv és az erő megvolt, folytattam hát tovább. A terv szerint a szomszéd városba futottam volna át, miután a klasszikus barcelonai távot megtettem, azaz az Icariáról a Hotel Veláig, ott megfordultam volna, és átfutottam volna a strand másik végébe, a Fórumhoz. Itt elhagytam volna a várost, és átruccantam volna egészen Badalonába, majd onnan haza. Közben folytattam a gélek és egyéb frissítők tesztelését, és előre kigondolva, egy-egy kút mellett elfogyasztottam előbb egy sportolás közben fogyasztandó gyümölcskészítményt úgy a 9. km-nél, majd később, a 16. km-nél egy energiagélt. Azonban a természet közbeszólt. Hogy mi lehetett az oka, a gyümölcskészítmény, vagy az otthon elfogyasztott almák, energiaszeletek, esetleg az izotónikus ital? Nem tudom, de a végeredmény az lett, hogy úgy 10 km körül elkezdett fájni a hasam, és roppant határozottan, de WC-ért kiáltott. Így a Barcelona határán lévő Besós folyó hídján visszafordultam. Emellett az szólt, hogy Barcelona partvonalán több ötletem is volt, hogy vész esetén hol találok toalettet, másrészt a városon belül működik csak a közbicikli, amivel bárhonnan egy pillanat alatt otthon vagyok, ha kell. Így nem mertem elhagyni a város területét, inkább a közeli pláza felé vettem az irányt, hogy akkor nézzünk be oda.

Tudom, hogy nevetséges ez a téma, de ez akkor is egy komoly gond a számomra. Mert a futás időnként előhozza ezt a "problémát", gondolom ahogyan megerőltetem a hasamat, és rákapcsol az emésztésem, vagy nem is tudom, mi lehet a háttérben. Biztosan nem én vagyok az egyetlen futó, aki küzd ezzel, és nem egyszerű! A maratonra majd szépen betanulom, hogy pontosan hol találhatóak a mobil wc-k, mert így futni szenvedés, volt már rá példa, és nem vicces. Addig is, nem tudom, mitévő lehetnék, mintsem hogy nem távolodom nagyon el az ismert mosdóktól. A pláza látogatása megoldotta a gondjaimat, és újult erővel indultam neki a még hátra lévő 12-13 km-nek. Azonban ahogy a túlvégre értem, érdekes módon ismét nem sokkal a plusz energiabevitel után, megint előjött a kis "problémám". Lehet egyszerűen érzékeny volt a gyomrom, de ismét megoldást kellett találnom :) Hazafutottam akkor már, pontosan 21 km futás után, az eddigi ismert távon már túl voltam, és kis szünet után újra elindultam, hogy a még hiányzó négy kilométert letudjam, immár teljes sötétségben. Összefutottam egy ismerőssel a parton, de már nem álltam meg csevegni, hanem csak túl akartam lenni az egészen, úgy tetszett, hogy ezek a szünetek inkább kivettek az erőmből, mintsem hozzáadtak volna. Mivel a forduló úgy jött ki, végül 26 km is lett belőle, de itt már nagyon lassan, energiatakarékosan futottam, végülis még így is bírtam volna folytatni.

Ami durva, hogy amikor megálltam, na akkor nagyon fájni kezdett a vádlim, mindegyik, valami görcsszerű állapotba kerültek, amin a nyújtás azért segített, de egészen addig nem volt kellemes. Elképzeltem, vajon mi lesz 42 km után? És már látom magam, ahogyan csak elfekszem a füvön, betonon, ami akad, és nem mozdulok, mert nem tudok. Kezdem azt érezni, hogy a vádlim lesz a gyenge pontom a maratonon, pedig most éppen viseltem kompressziós vádliszorítót is - bár talán így is kevésbé fájt, mint múlt vasárnap a közel 21 km után, tehát mondhatjuk, hogy fejlődök, illetve használ a zokni is.

Hogy mi a tanulság? Nagyon hosszú lesz a maraton. Azzal, hogy lefutottam 26 km-t, még mindig nem értem közelébe sem a nehézségeknek, így nem sokat jelent, hogy ezt a távot végülis teljesítettem, legalábbis olyan tekintetben, hogy nem lebbent fel a függöny ezzel a 30 feletti nehézségekről, nem nézhettem bele ebbe egy pillanatra sem. Viszont fontos visszajelzés, hogy tudok többet futni, gond nélkül (itt most a toalett az nem számít a gondok közé). Azt nem tudom, hova tegyem, hogy mennyire lelassultam a végére, jó 30 mp-cel lassabb km-eket futottam: egyszerűen ez lesz a várható, mert esetleg túl erősen kezdtem, vagy kivett belőlem a hasprobléma, vagy ahogyan nő a fáradtság, a lassulás mindenképpen egyenes következménye ennek? Hát majd a 30 km után talán okosabb leszek. Most vasárnap Barcelona félmaraton, így szervezett keretek és nagy tömeg közepette nézhetem meg mindezt. Juhéj!

FUTÁS: 26 db

KM: 288

Nemrég értem haza a mai edzésről, ami egy kicsit izgalmasabb és egyben rövidebb intervall edzés volt, főleg a végtelennek tűnő hosszúfutáshoz képest. Egyrészt ólmos fáradtságot érzek most, hogy túl vagyok a meleg zuhanyon és bekentem magam a gusztusos, megenni való epres bádisoppos krémmel is - a nagy hajrázás után most ül le a szervezetem, miközben érzem, hogy fel is spannolt a vágtázás, és mélyen elgondolkodtatott.

Egyrészt nagyon elégedett vagyok a mai edzéssel, mert szinte kiabál a fejlődés, ami az elmúlt két hónap kemény munkájának az eredménye. Nincs teljesen reális eredményem, mert egy kis lejtő épp az utamba akadt a leggyorsabb körömnél, de ezt leszámítva is legalább 30-40 mp-cel gyorsabb az 500 méteres hajrázásom, mint december végén volt, a felkészülés elején. Persze könnyű annak fejlődni, aki 6 éve fut, de eddig nem nagyon élt az intervall vagy fartlek adta előnyökkel, hanem csak szaladt a nagyvilágba, szép komótosan. De én így is örülök, mert ezért megdolgoztam. 

Másrészt kavarognak bennem az érzések A Maratonnal kapcsolatban is. Egy nagyon kedves barátnőm mostanában kezdett el futni, és tegnap is kiment, és nagy szeretettel rám gondolt közben, az én nagy maratoni terveimre, álmaimra, és elsírta magát, annyira elöntötte a cél nagysága és ahogyan átérezte, hogy milyen eksztázis lehet célba érni. Amikor meghallottam mindezt, mondanom sem kell, én is elérzékenyültem. Egyrészt, hogy micsoda barátaim vannak! Másrészt, kétféleképpen állok hozzá a maratonhoz. Vagy pánikolok, mert olyannyira átérzem a dolog nagyságát, vagy nem tartom olyan nagyon nagy dolognak - ez utóbbi egy tudatos módszer arra, hogy ne forduljon olyan sokszor elő az első eset.

Lehet, hogy ez egy kicsit ellentmondásos, de kifejtem, hogy mire gondolok. Amikor elképzelem egy hosszú vagy akár rövid futás után, hogy nekem pont ennek a két- három- vagy négyszeresét kell lefutnom majd a nagy napon, akkor az elég elképzelhetetlennek tűnik. Valahogy azt várom, hogy a 30 km-es futás majd sok mindent elmond arról a területről, aminek még a közelében sem jártam soha, és könnyebb lesz ezután viszonyítani ahhoz, hogy mennyi is valójában az a 42 195 méter. De hogy minél felkészültebb legyek, igyekszem minden egyes futást lelkiismeretesen letudni, és a szabadidőmben állandóan az internetet bújom mindenféle angol, spanyol és magyar nyelvű leírásokat olvasva az izmok típusairól és fejlesztési lehetőségeiről, az edzéstervek felépítése mögötti logikáról, a szervezet szuperkompenzációjáról, a megfelelő táplálkozásról, a hidratálásról és a színes bulvárhíreket is már csak a futás világából olvasom el, pl. ma hollywoodi sztárokról olvastam egy cikket, akik lefutották a maratont, és hogy ki milyen idővel. Akárhogy is nézem, egészen mániákus lettem, amit persze egy percig sem bánok, kell nekem ez mind ahhoz, hogy nyugodt maradhassak és azt gondoljam, hogy szépen, tudatosan készülök, a kilométerek is szépen gyűlnek, így nem lehet baj, mindent megteszek, ami tőlem telik, így a 90 %-os felkészülési részt hozom, a többi pedig a szerencsén múlik majd. (A maradék 10 % az, hogy nem egy fél éves felkészülés lesz mögöttem, hanem alig több, mint három hónapos... háááát, lehetne ennél több is éppen.)

Viszont amikor ránézek a számlálóra, hogy már csak 39 nap van hátra, akkor páni félelem lesz rajtam úrrá. Ez most komoly, azt várom, hogy ennyi rövidke idő alatt ekkora csoda történjen, és készen álljak? Ugye ezt egy percig sem gondoltam komolyan? Most őszintén, normális vagyok én? Hiszen ez egy maraton!!! Ez tényleg egy hatalmas dolog, én itt le akarom győzni a testemet, az elmémet, a józan észt, a híres falat, mindent, ami az utamba áll, mindent, ami arra ösztönöz, hogy épelméjűen viselkedjek és álljak meg azonnal és hagyjam az egészet a fenébe.

És ilyenkor komolyan elgondolkozom magamon. Nem azon, hogy felhagyjak a tervemmel, mert amíg itt valami nagy crack be nem üt, addig én futok és készülök és rajthoz állok, és aztán meglátjuk. De mi ez a hihetetlen elszántság, ami engem arra ösztönöz, hogy minden egyes edzést megcsináljak, hogy hónapokon át heti háromszor csak a futás legyen a program, hogy emiatt lemondjak más programokról, hogy emiatt fájjanak a tagjaim, hogy kimenjek minden alkalommal, amikor esik, fúj a szél és hideg van, és mindenki otthon marad és bekuckózik. (Szerencsére itt inkább a magyarországi felkészülés rövidke két hetére gondolok, itt ma is 15 fok volt este 9-kor.) Ennyire szeretnék futni? Nem hiszem, mert úgy teljesen őszintén, rengeteg dolgot fel tudok sorolni, hogy mi mindent szeretek a futásban, de ezek sokkal inkább járulékos jók, minthogy magát a futást szeretném. Milyen is az, ha valaki futni szeret? Talán az az állapot, amikor úgy megy a futás, hogy érzem, kirobbanok, alig férek a bőrömbe. Hányszor is van ilyen? Baromi ritkán! 

Akkor miért csinálom? Mély meggyőződésből, azt hiszem, mert jó dolog sportolni, jó az endorfin utána, mert szeretek a szabad levegőn, a parton lenni, nézni a többi futót. Mert szeretek a futók társadalmához tartozni, ebbe a nagy és befogadó családba. Mert iszonyatosan sok élményt és barátot adott az elmúlt évek sok edzése és versenye. Mert valamiért több vagyok a futás által, erősebb, kitartóbb, fegyelmezettebb. És persze egészségesebb is, és formásabb, de ez édeskevés lenne motivációnak. 

És ami még nagyon fontos, az a flow élmény. Mert megtalálom benne az elmélyültséget: amikor futok, akkor az agyam egyik felével nem létezik más, csak arra koncentrálok, hogyan hajtsam végre az előírt edzést, miközben a fejem másik fele szabad asszociációs játékot játszik, és átpörgeti, átmossa a nap eseményeit, megemészti, feldolgozza, elraktározza. Kihívást jelent, amiben fejlődhetek, és folyamatosan kapom a visszacsatolást, a megerősítést az elért eredmények által. Talán ezekért szeretek futni, ha egyáltalán szeretek, és hogy megmaradhasson a kihívás, tovább kellett lépni, és a következő cél már nem lehet más, csak a maraton.

Néha tényleg kétségem van afelől, hogy szeretek-e valójában futni, mert bármi más sport is lehetne az, amire mindez igaz, talán csak éppen a futás a legpraktikusabb - valahogy nem találom az ésszerű okot és a bizonyítékot, hogy tényleg élvezem-e magát a tevékenységet. És közben pedig, habár ez nagy ellentmondás, büszkeséggel tölt el, hogy futó vagyok, hogy lefutottam már több félmaratont, és most éppen az első maratonomra készülök, és remélem, hogy semmi sem akadályoz meg abban, hogy még 40-50 évig futó maradhassak és átélhessem mindazt az élményt, amit ad nekem. Ha valóban átélem mindazt, ami miatt a barátnőm elérzékenyült, és befutok a célba, akkor azt gondolom, hogy lélekben soha be nem járt vidékekre tévedek, olyan utazás ez önmagunkba, az egész felkészüléssel együtt, ami semmihez sem fogható. Csak remélni tudom, hogy át tudom majd élni ezt, és ezért (is) edzek olyan konokul, csak a futást szem előtt tartva.

FUTÁS: 25 db

KM: 278,6

Eljött a végtelen futások kora. Vasárnaponként most már a legrövidebb táv lényegében a félmaraton lesz egy ideig. Múlt héten még két órát kellett futni, most vasárnap 2:15-re emeltem az adagot, innentől pedig km-ekben lesz megadva az elvárás: 25, 21 (Barcelona félmaraton), 30. Utána mi lesz, azt nem tudom.

Hogy most vasárnap lényegében spontán futottam egy félmaratont, elkezdtem belegondolni úgy őszintén, hogy na akkor most még egyszer ennyit. Úgy érzem, hogy küzdelem lesz lefutni a 30-at is, de egyelőre annál tovább nem gondolkozom. Ha le tudom futni a 30-at, majd érzem már, hogyan tudom lefutni a 42-t. 

A 30-cal úgy vagyok, hogy akár mehet is. Tegnap a kb. 21 km lefutása után egy bajom volt, hogy a vádlim és a bokám nagyon bemerevedtek, de egyébként bírtam volna még, még kedv is lett volna talán, egészen jól esett, most nem szenvedtem közben, hogy nincs kedvem futni. Annyira jó idő volt, hogy rövid nadrágban futottam, na ez most egy tanulság, hogy nem kellene, be kell szereznem vádlira kompressziós tartót, abban bízom, hogy az segíthet. A hosszú szárú zokniban ugyanis nem merevedett el ennyire a múlt héten az izmom, csak annak meg a talp része nem tökéletes, valahogy pont egy picit nagy és félek, hogy összegyűrődne. De egy sima vádlira való kompressziós tartó meg fogja oldani a problémámat.

Már elkezdtem azon gondolkozni, hogy miben futok, miket viszek, stb. Frissítésnek biztosan fogok gélt magammal vinni, tegnap ki is próbáltam egyet. Igazából bízok mindben, pont ugyanannyira, leginkább azt tesztelem, hogy nem okoz-e hasmenést valamelyik. Innentől tehát minden futásnál tesztelem a géleket.  Felülre még kellene vennem valamit talán. A mostani széldzsekim nagyon szeretem, és zsebe is van, cipzáros, tehát akár ideális is lehet. Nagyon könnyű és nagyon jó légáteresztő, egyáltalán nem fülledek be. Ami miatt gondolkozom, hogy ha ennél is melegebb lenne valamilyen csoda folytán, akkor jó lenne egy egyszerű hosszú ujjú, aminek zsebe is van, cipzárral. Bár ennek kicsi az esélye, mert reggel kezdődik a futás... viszont márciusban lesz, ki tudja, mennyire lesz akkor hideg/meleg? És egy új headsetet is be akarok szerezni. Kipróbálom a hajpántszerű verziót talán, mert ezek a direkt futó headsetek hol jók, hol nem. Van az a szél, ami már kifújja a fülemből ezt is sajnos, és akkor nincs mit tenni.

Ilyen gondolatok fogalmazódnak meg bennem folyamatosan, és remélem, az egész felkészülés során ez lesz a legnagyobb problémám. Egy kicsit jobban aggaszt, hogy a jobb lábszáram továbbra is fájdogál belül, valahol a sípcsont vonalában. Tudok tőle futni, enyhül is mindig pár km után, és nem erősödik egyáltalán, de érzem folyamatosan, pihenőnapokon is, amint lábra állok vagy megyek, hogy valami nem az igazi. Remélem csak az extra megerőltetés a pronációs cipőben, amihez hozzá kell szoknia a lábamnak.